-Az a kurva. Csak egyszer kerüljön a kezeim közé az a ribi. Egyenként töröm majd el a csontjait.
Samson, dühödten emelkedett fel a szétcseszett kaszinója közepén. Az új kockás zakójába törölve a véres kezét. Az egyik figyelmesebb testőre rögtön egy zsebkendőt, nyújtott felé de csak egy félreütést kapott válaszul.
-Hagyjál most ezekkel a faszságokkal. Jobb dolgom is van mint a kinézet. Elsősorban az, hogy elkapjuk azt aki szétkúrta a kaszinómat.
Samson körbepillantott a meredt emberein. A kaszinójában keletkezett károkat már meg se merte pillantani. A falak tele voltak golyó ütötte lyukakkal, a berendezés tropára ment, a tizenhárom őrrel pedig kegyetlenül elbántak. A padlón a vér komoly pocsolyákba gyűlt, gyakran olyan végtagokból amelyek eredeti gazdái már nem igazán voltak meg.
-Mi a faszra vártok? Nyomás, vagy rajtatok mutatom be a fegyvereimet a vevőknek.-Hadonászott idegesen a maffiozó.
Miközben mindenki elsietett a dolgára vagy csak megpróbált rájönni, hogy mi volna az az indok ami a lehető legtávolabb viszi a dühös főnökétől egy magas alak lépett be az ajtón. Hosszú kabátja, széles karimájú kalapja és kerek napszemüvege rögtön nem mindennapi karakterre utaltak. Hegyes fülei pedig elf voltára. A neki háttal álló ám annál idegesebben ordibáló Samson felé indult. Csak egy tanácstalan ork testőr állt az útjába aki valami furcsa okból kifolyólag egymaga szúrta ki a betolakodót. Ennek ellenére nem volt több leszerelni két mozdulatnál. Az egy villámgyors félreállás követve egy egyszerű felütés által. Ha az elf úgy akarja akkor a testőr mostmár egy törött állkapoccsal villoghatna az ork klubokban és mesélhetné, hogy mégis miféle nagy harcban szedte azt össze.
Ezt már mindenki kiszúrta így az idegen rögtön jópár fegyver célkeresztjében találhatta magát. Erre az viszont nem reagált. Még hanyagul sem tette fel a kezét, ez pedig igencsak idegesítette a stukkereket lóbáló tagokat. Főleg Samsont aki már öt perce is érezte, hogy ez nagyon nem az ő napja. Miért nem lehet nyugodtan másnapos az ember fia?
-Oké, haver. Nem tudom mi a fasz van, de fejfájásban találtál, úgyhogy adok húsz másodpercet, hogy elhúzz mielőtt telepumpáltatom azt a hülye kalapodat meg téged is ólommal.
Az alak meg se rezdült. Teljesen nyugodt hangon válaszolt:
-Tudom kit keresel.
Samson arca valami hülye rángásszerűbe fogott.
-HE?
-Aki a balhét csinálta. Nem éri meg utána menned. Valószínűleg esélyetek se lenne elkapni.
-Nekünk, nem de az golyót nem hagyja le.-Ugatott be hátulról az egyik keménylegény.
-Nem is kell neki. Nézettek csak körül. A falak, a vérfoltok az, hogy az embereket, közelharcban és elég véresen csinálták ki. Főleg azt ott-bökött az egyik fickóra akinek az egyik fele nem volt meg a másik pedig a csillárról lógott.- Ezek mind arra utalnak, hogy ugyanazt az alakot keressük.
-Ja valami elf bige. Ennyi még látszott a biztonsági kamerákon amíg működtek.
-Pontosan. Két dolgot tudok javasolni. Mivel a szabadúszók céhének egyik első osztályú embere van a nyomodban ezért azt mondom, hogy fuss. A mi kategóriánkba esőket nem fogod tudni csak úgy lekapcsolni. De mielőtt fejvesztett menekülésbe kezdesz. Hívj papot. Nemcsak a bűneid meggyónása végett. Hanem azért mert a holtakon nem fog a golyó.
Ezt nem kellett kétszer mondania. Pláne, hogy miközben beszélt a mögötte fekvő hullahalomból egy alak emelkedett fel. A helységben még az örökzöld orkok is elfehéredtek. Kétszer is csekkoltak minden testet. Egyetlen élőt sem találtak köztük. A kalapos alak pedig rezzenéstelen arccal pördült meg a kabátja alól egy kardot előrántva. Jól tette. Épphogycsak sikerült megfognia egy felé száguldó másik pengét.
Vele szemben a már fentebb említett „elf bige”. Hegyes fogak, elhalt szürke bőr, csontsovány alkat, sárgás szemek. A klasszikus jellemzői egy élőholtnak. Ezt még megkoronázta a hosszú vörös haj, a szegecselt bőrkabát és a valamilyen sajátos okból a nyakon hordott póráz. Ezek így összességében egy igencsak metál külsőt adtak a ribinek, ezt az egyet meg kellett adni.
A testőrök végre észbekaptak és a szoba különböző pontjairól megeresztették a lövedékeiket. Csattogó ólomesővé változtatva a szobát. A csajszi úgy tért ki ezek elől egy hátraszaltóval mint aki kétszáz éve mást se csinál. Bár páran meg mertek volna rá esküdni, hogy eltalálták őt ez nem igazán érdekelte. A penge nyele a karjában elkezdett nyúlni miközben ő a fegyveresek felé vette az irányt. Mire elérte az elsőt már egy lándzsa méretű eszközt tarthatott a kezében. Onnantól pedig csak tésztaszaggatás volt az egész. A pánikban ellőtt lövedékek maximum arra voltak jók, hogy a hullabűztől órákon belül szenvedni kezdő helység szellőztetését előre megoldják miközben a csaj a szőnyeg jövőbeli tulajdonosainak elég durva mosási költségeket íratott fel. Hacsak nem kedvelik a vörös színt...a nagyon vöröset.
Ezután a folyamatosan felé közeledő kalapos alakkal nem is törődött. Csak Samsonra koncentrált. Vadászkutyaként kezdett el rohanni felé. Szájából pedig valami érthetetlen csatakiáltás gurgulázott elő. Rohamában csak az elévágódó másik elf kardja állította meg.
-Előbb velem kell megküzdened, Isith.
A megszólított nő megtorpant. Hátralépett és széttárta a karjait. Üveges tekintetében valami ördögi csillant meg, de így is jobb volt mint a semmi. Legalább egy lélekre utalt mégha szenvedőre is. Az élőholt hátralépett és rámeredt a kalaposra. A földre dobta a fegyverét majd egy pillantást vetett még Samsonra.
-Vele majd törődök.-Mondta a kalapos.
Isith bólintott és ledobta a kabátját. Alatta láthatóvá váltak a vékony karjai amelyekről már a zsír vagy hús legjava rég eltűnt, de a rajtuk futó tetoválások viszont tökéletesen passzoltak a fakó bőrhöz. Látszott, hogy a halál után kerültek oda. A furcsa istenek jelei kígyóként hullámoztak ahogy a nő kiropogtatta az összes csontját. Samson megmert volna esküdni rá a jelenetet figyelve, hogy a nő lőtt sebei mintha fokozatosan gyógyulnának. És abban biztos volt, hogy itt az ideje lelépni. Épphogycsak megindult volna a kijárat felé mikor egy erős kéz elkapta és visszarántotta. A kalapos elf volt az.
-Te szépen ittmaradsz.
-De aztmondtad, hogy...
-Tudom mit mondtam. Azért tettem, hogy előcsaljam a csajt. Ha nem tettem volna csak megvárja míg közelebb lépsz és kicsinál. Viszont ha elmész itt nekem akkor bukom a párbajom.
-Oké.-Bólogatott Samson nagyban.-Maradok.
-Ígéred?
-Persze. Persze.-Nyelt egy nagyot a maffiafőnök.
-Rendben.-Mosolygott rá a kalapos.
Samson csak egy hangos durranást hallott, majd egy füstölgő pisztolyt pillantott meg az elf kezében. A döbbenetre már nem maradt sok ideje, mert éles fájdalom nyilalt a térdkalácsába. Vagyis inkább annak a helyébe.
-Bocs haver. Sosem voltam az a bizakodó fajta.
Samson csak torkaszakadtából ordított. Kegyetlenül káromkodás és könyörgés volt az összes vallás összes istenéhez, hogy segítsék meg. Persze ez egy kívülálló számára még mindig csak hangos visításnak hangozhatott.
-Élő zenés párbaj ezt már szeretem.-Szólt egy rekedt hang a másik oldalról. Olyan volt mintha maga a halál kapargatta volna egy koporsó fedelét. Pedig csak Isith volt az. Az élőholt elf nő csípőre tett kézzel állt várva az ellenfelére.
-Szóval nem felejtettél el beszélni. Remek.
-Attól még mindig nem szeretek.
-Ennek ellenére szeretnél élni az utolsó szóra való jogoddal?
-Csak annyit, hogy én nem hibáztatlak azért ami történt. Soha nem is tettem.
-A múlt az múlt Isith. Nem hozhatjuk rendbe. Pláne te nem.
-Hát legyen. Sajnálom Ren.
-Én is.
Mindketten fegyvert ragadtak és lassú léptekkel megindultak egymás felé. Isith érezte a felszentelt pengét. Tudta, hogy számára egyetlen vágás is végzetes halállal járhat. Mindketten elég hosszú ideje ismerték már egymást ahhoz, hogy tudják mire számíthatnak. Anno még a Klomdaki háborúban kezdték zsoldosként, majd csatlakoztak a szabadúszók céhéhez. Apró kis csatározásokkal, zsoldos melóval kezdődött aztán jött, a fegyvercsempészet és a bérgyilkosságok. Rengeteg vér tapadt a kezükhöz. De elbírtak vele. Egészen a bombás melóig. Nyolcszáz halott akiknek ott sem kellett volna lenniük. A konvojnak sosem szabadott volna letérnie. Ren egyszerűen csak rossz döntést hozott. Az egyetlen dolog amivel kegyelmet kaphatott ha lekapcsolta a banda többi tagját. Az állam valamivel nagyon sakkban tarthatta ha engedelmeskedett nekik. Elvégre három kiváló harcost kellett levadásznia. Közülük Isith maradt az utolsó. Szándékosan. Tudta, hogy ő lesz a legkeményebb. Egy önálló élőholt aki nem érez fájdalmat. De az igazán veszélyes tulajdonsága az volt, hogy vérelf. Egyfajta vámpírikus képesség. Bármikor mikor vért fogyasztott egyszerűen elmebeteg, állatias, berszerk módra váltott. Ez pedig egy veszélyes kombináció volt pláne azért mert a nő szervezete sokkal kevesebb vértől is képes volt „beállni” mint a fajtársaié.
Két penge csapott egymásnak. A harcosok külön-külön legalább harminc év tapasztalattal rendelkeztek és tökéletesen ismerték a másik képességeit. Még a harcművészetekhez nem értő Samson is érdeklődve figyelte volna a harcot ha nem éppen a ripityára lőtt térdével lett volna elfoglalva. A fegyverek olyan sebességgel ütköztek mintha csak egy tornádó csapkodta volna őket egymásnak. Akárcsak a géppuska tűz. Isith, lehet csak azért mert titkon nem akarta megölni a régi barátját erősen visszafogta magát. Még azt a kevés vért sem itta meg amit egy kis üvegcsében mindig magánál tartott a kemény harcok esetére. A védekezése egyre gyengébb lett, a figyelme pedig lankadt. Épp az egyik ütés hárításával volt elfoglalva mikor az orra találkozott Ren öklével. Megpördült és alig negyven kiló révén, métereket szállt hátrafelé. Egyenset arcal landolva a padlón fekvő hullák közt.
-Ennyi volt Isith. Már rég a sírban volna a helyed.-Ren célraemelte a pisztolyát.-Megszentelt golyók, ezüstből. Egyenesen a rég elrothatdt agyadba. Nálad sosem lehet elég biztos az ember.
-HihihiiiiihhháháháháháhháÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHHÁÁ.-A padlón fekvőtől csak mániákus gurgulázó nevetés hallatszott.
Rennek elkerekedett a szeme. Hatalmas hibát követett el. Túl nagyot. Megrántotta a ravaszt, de a célpont már nem volt ott. A lövedékek egy bazinagy vértócsába csapódtak amiből a vérelf másodpercekkel ezelőtt még bőven kortyolgathatott. Most azonban elillant.
A fickó az égnek emelte a kardját és kinyújtotta a pisztolyát maga elé. Isith mindig jól kontrollálta, hogy mennyit visz be harc előtt. Ha túl sokat tolt akkor, nem igazán maradt önmaga. Lehet, hogy villámgyors ösztönlénnyé változott. De utána a haverjai kotorhatták ki egy sikátorból, mindenféle mellékhatások közepette. Most pedig pontosan ez történt. Nem tudta honnan jön majd a csapás. Ezzel még nem volt dolga. Idegesen rángatta ide-oda a fegyverét az összes lehetséges pontra, de egy ilyen rohamra úgy se számított. Egyenesen szemből jött, de mire akárcsak célozhatott volna Isith már elrugaszkodot és az egyik falról lökte vissza magát. Ren nem is védekezhetett. Egyszerűen nem volt ideje rá. A jobb karja a menthetetlenül hullott alá, még mindig a pisztolyt szorongatva.
Az elf elejtette a kardját is és ordítva a sérüléshez kapott. Tehetetlenül igyekezett elszorítani a sebet, de nem tudott már semmit se kezdeni vele.
Valahogy mindig sejtette, hogy az utolsó dolog amit majd lát az a saját kegyetlenül durva halála lesz. Ez az életmóddal jár. Legalább nem valami átlagos vacak nyírta ki. Hanem egy véres képű élőholt berszerker. Egy első osztályú harcos. Ez is valami...