Dokkok

Visszanézek Philre. Tágra nyíltak a szemei, remeg az egész teste.
Meghúzom a ravaszt.
A fickó felordít és a fejéhez kap. De nem érez fájdalmat. A füle mellett viszont egy apró lyuk füstölög a padlóban.

[combat mode: disengaged]

A tekintetem visszavált az eredeti szinére. Ráakasztom a combomon elhelyezkedő tárolóra a fegyveremet és megindulok kifelé. Útközben engedelmeskedek Juniper ötletének. Leakasztok egy ohmos ellenállásokkal töltött nájlon szatyrot és belehajigálok egykét alkatrészt ami hasznosnak tűnhet. Infravörös vizorhoz szükséges dolgokat, hangszórókat, a fegyveréhez hasonló kábeleket. Nem igazán értek a technikához csak pár dolgot kapok fel.
Rápillantok a pixire mintegy jelezve, hogy indulnék és nélküle úgyse tudom mit csináljak majd kifelé indulok. Egy pillanatra elgondolkozom és visszafordulok egy olyan szokást megismételve amit az a kevés civil ember végzett akikkel találkoztam.
-Viszontlátásra.-Lengetem nagyívben a karomat Phil felé aztán kilépek az ajtón. Egy teljesen új világba...

Már másodjára hallom, hogy jelez a kis tégla alakú kütyüje, és bár nem tisztem beleszólni más életébe, azért elmormolok egy cifra káromkodás-füzért magamban. Elvégre nem csevegni jöttünk, hanem egy komoly melóra. Abba meg igencsak beleszólhatnék, jogy kockára teszi-e az én kis maradék bőrömet is. Azt csodálom, hogy eddig nem kaptunk golyót. Egy pillanatnyi figyelmetlenség az életünkbe kerülhet. Vagyis az övébe biztosan, nem fogom a töltény útjába tartani a pofikám, csak mert egyezteti az esti duhajkodást a macájával. Nem pesztonkának lenni jöttem, hanem azért a soknullás ötösért, amit igazán el fog viselni a számlám egyenlege. Magamra vigyázok. Ha társként viselkedik, akkor talán őt se használom golyófogónak. De nem fogom az ő seggét is védeni csak azért, mert nem képes felfogni a helyzet súlyosságát és összpontosítani.
-Képzetlen mágiahasználó, mi? - röffenem oda. Semmit se konyítok ehhez azon kívül, hogy az orkoknál meg elfecskéknél jobban csak a varázshasználókat utálom. Nem mondom, jó lenne néha, ha nem szerelgetni kéne magam, hanem csettintésre megoldódna. De akkor is jobban bízom olyan dolgokban és erőkben, amik ott vannak a kezemben. Amiket kipróbáltam, amikkel jó vagyok. És amik hibáján segít egy kis olaj, egy rugócsere, vagy ha újat veszek. Jobban bízom még a robotikus ízületeimben is, meg a műbordáimban, mint egy ilyen izében. Minek is nevezzem? Sugallat? Az olyan, mint a fing...
-Akkor tartsuk nyitva a szemünket. Jó lenne, ha az egyéb dolgod is rövidre zárnád. Nem tetszene, ha a telefonod meg a vonal másik oldalán levő miatt siklik félre a dolog. Mindkettőtökön behajtom, kamatostul a bukást. Legalább némítsd le azt a szart. - Talán fenyegetésnek hangzik, pedig nem az. Csak az ok és okozat vázolása, a cselekmények egyenes láncolata, a következmények kilátásba helyezése. Reálisan és logikusan. Mert hát az szép dolog és az őszinteség is dicséretes.
- Ha itt vagy, legyél itt fejben is. - teszem még hozzá. Nem áll szándékomban enyhíteni az előbb elhangzottak élét, inkább csak amolyan indoklásnak szánom, hogy tutibiztos megértse, mire célzok.
Miközben haladunk és okítom (bár nem hittem, hogy ezen a szinten kell ilyet), felmérem a területet. Egyrészt terepszemle, lehetséges menekülőutak és búvóhelyek után kutatva. Nekünk, vagy akár a kis csitrinek, akinek a fotója megérkezett végre.
- Ez se tűnik sokkal életképesebbnek az előbbinél. - horkantom, egy pillantás elég is volt, hogy bevéssem azt a végtelenül cuki pofit elmémbe.
A nézelődés oka másrészt (de nem másodsorban) a ránk leselkedő veszély felmérése, kiszúrása. Mert akárhogyis, basszameg, de míg nem vagyok benne biztos, hogy koncentrál, addig kurvára kettő helyett vagyok kénytelen figyelni. De hogy ezért legombolok róla még ötszázat, az rohadtélet!
Nagy a terület, bárhol kezdhetnénk igazából. A kérdés az, hogy akarunk-e még órákat elszúrni a munkások faggatására, meg alig-írástudók véste papírok átnyálazására. Én ugyan nem. Én bemennék a sűrűbe, vagyis annak a környékére. Oda, ahol a rengeteg rendőr meg robot gyűlt össze. Egy kicsit a kis picsa fejével kell gondolkodni.
Megálljt intek biztos távolságban a helyszíneléstől. Körülnézek, majd behúzódom egy konténer, épület, hordók, vagy bánjafaszom, valami mögé, ami legközelebb van és elzár kicsit a rengeteg összegyűlttől. Legalább a hátunk védi ez az akármi, eggyel kevesebb felől érhet támadás. Nem mellesleg nem keltünk azonnal gyanút. Azért valljuk be, messziről lerì rólunk, hogy alapjáraton semmi keresnivalónk itt.
Ha erre van szükség, és nem jön magától, magam mellé intem őt is. De ha csak erre indul meg, én nem tudom, mit csinálok. Lerágom a bokám mondjuk.
- Oké. Egy ötösbe, hogy a kis ribanc okozta a felfordulást. Megfingatott pár munkást. Vagy még inkább valamelyik elődünket. Kétlem, hogy egy hiányzó... akár fegyverrakomány miatt ennyien özönlenék el a helyet, ilyen felszereltséggel. És elég sokan vannak. Maximum 1-2 óra telhetett el azóta, hogy riasztották őket. Számításba véve azt, hogy hanyan vannak az itteniek, és hogy valami képzetlen fruskáról van szó... Kettő a konklúzió. Nagy balhét csapott, hamar észrevehették. Ergo nem lehet túl nagy előnye, az az 1-2 órányi. Kettő: tényleg nagyon vigyáznunk kell a seggünkre. A csaj miatt is, meg mert mindenki más is ezen a nyomon fog elindulni. Lenémítottad már azt a szart? Most még az is várhat, ha a kölyköd haldoklik. - érzéketlen tuskó lennék? Az vagyok, ez tény. Még ha a bátyám lenne a következő áldozata, az se hatna meg...
Ha csinálsz valamit, azt vagy jól csináld, vagy bele se kezdj. Ez a mottóm. Az egyik.
Miközben pofázok, ellenőrzöm hűséges társaim. Tuti csőre legyenek töltve, ki legyenek biztosítva. És persze arról sem feledkezem meg, hogy az utánunk következő pénzéhesek feltűnését kutassam pillantásommal. Mert akkor bizony kénytelen leszek likvidálni, nincs mese.
- Én azt mondom, hogy húzódjunk odébb pár épületnyivel. A környezőket már biztos átnézték. Ha találtak volna valamit, már nem lennének itt. És mivel milliókba kerül a másik luvnyának visszahozatnia, az a tippem, hogy a kis görény menekül, próbálgatja a kis szárnyait. Inkább a várostól távolabb eső helyeket nézzük át. Nem juthatott messzire, meghúznia magát valahol értelmetlen ilyen készültség mellett. Azért nem fér el egy félreeső kis fiókban. A nyomait viszont még földúton is elmosta volna az eső. Nem javasolnám, hogy szétváljunk, csak mert időt akarunk nyerni. De ahogy jónak érzed. - hacsak nincs valami acélosan kemény, megingathatatlan ellenérve, vagy bármi, ami rácáfolna az elhangzottakra, nem késlekedem tovább. Így is annyit járattam a pofám, hogy kezd kiszáradni a szám.
Kilesek fedezékünk mögül, majd tényleg odébb sunnyogok pár épülettel, távol maradva azoktól a francos hurkatöltőktől, ami félig én is vagyok. Lassanként haladok. Kifigyelem, mikor tiszta a levegő, mikor nem lát rám egy gyilkológép sem, akkor viszont futólépés a következő fedezékig. Megyek mondjuk az ötödikig a búvóhelyünktől számolva, kicsit átlósan, a várostól távolodó irányba. Oda lépek be először, ami nem valami kis picsányi fakalyiba. Annyira hülye azért nem lehet a kis ribanc, hogy egy budinyi helyre húzza be magát egy tucat harci robot elől. Egy pisszenés és úgy lövik szarrá, ahogy van. Akármilyen képzetlen is legyen, ezt a veszélyt biztosan képes realizálni.
Jobbom mindeközben már a pisztoly markolatát fogja, hogy csak célra rántani és lőni kelljen adott esetben; balom pedig a füstgránát biztosítószegébe akasztva, hogy azt is már csak földhöz vágni kelljen. Elvégre sértetlenül kell leszállítsuk az alanyt. Hogy a pasas követ-e, arra nem is igazán figyelek, elvakít a küldetéstudat, meg az adrenalin - már ha képes annak képzésére a sok utángyártott szervem.

Nem örülök neki, hogy ennyire be akar vágódni a sűrűbe, szó szerint. Ránk, vagy legalábbis magára vonva a figyelmet. Nem biztos, hogy ha körbesunnyogunk, akkor nem vettek volna észre, és ha észrevesznek, szívélyes lett volna a fogadtatás ugyan, de a közéjük vonulás és faggatózás gondolatára összeszorul az állkapcsom. Remélhetőleg valami nem túl átlátszó dumával állít eléjük. Nem esne nehezemre akkor sorsára hagyni, legalábbis ami a nemlétező érzelmeim meg lelkiismeretem illeti. Az, hogy mennyire rontja az esélyeim a kis akciójával a küldetés teljesítése szempontjából... Kicsit olyan érzés, mintha egy dobókockára bíznám. Nem szeretem ezt az érzést, a tutit szeretem.
Kikémlelek a fedezék mögül. Mutatnak neki valamit a tableten. Eszerint valamennyire sikerrel jár. Ahhoz képest legalábbis biztosan, hogy fekhetne már a földön is, pépes szilánkokká lőtt fejjel.
Azazonban elég aggasztó, hogy nem is olyan sokkal távolabb viszik a hullát. Sem a rengeteg karabélygolyó ütötte lyuk. Meg az a felirat sem, amin akárhogy töröma fejem, valahogy nem áll össze, mit akar jelenteni. Kár, hogy az agyam emberi, es nem rendelkezik végtelen memóriával, kódfejtő szoftverrel... Ezt a csorbát próbálom köszörülni (bár nem sok reményt fűzök hozzá), mikor beütögetem azt a feliratot a terminálba. Hátha valahol feltűnt már. Ha szól egy cikk arról, mivel hozható összefüggésbe, talán közelebb juthatunk a célponthoz. Vagy ha hozzá nem is, kiderülhet, hogy van-e plusz dolog, amitől félteni kell a seggünket.
Bárhogy igyekszem és figyelek magam köré, mikor legközelebb a "társ" felé nézek, a gyanúsan ólálkodó robotokat veszem észre. Ez egyértelműen probléma. Méghozzá nem is kicsi.
-Gyere ki onnét azonnal, morcos robotok vannak a seggedben. - küldöm a termináljára és pofázom a headsetbe is, remélve, hogy legalább az egyik mihamarabb célba ér. Közben odébb is osonok egy épülettel, hogy ne pont felém csalja őket, ha esetleg úgy alakul.
Bár nem lenne ildomos itt lövöldözésbe kezdeni ekkora (ráadásul javarészt gépi) túlerővel szemben, muszáj erre is készülni. Kicserélem gyorsan az eddig még nem csőre húzott balos pisztolyom tárjában az első négy töltényt robbanó töltetre. Nem akarom pocsékolni, de inkább ne legyen rá szükség mégsem, mint hogy arra basszunk rá, hogy ezeknek kevés a hagyományos. Így már két pisztollyal vagyok kellemes lőtávolban (hurrá).
"Te meg csak ügyesen, ha már mindenképp fel kellett hívni magadra a figyelmet."

Teljesen véletlenszerű helyen találunk rá egy fél hullára. Szerintem még él. Tetra int hogy fedezzem míg megnézi a sebet. Szerintem kérdezni kéne és fegyverteleníteni. Kinézek sikátorból hátha követtek minket, majd amikor mindent rendben találok vissza fordulok a szemét között fekvő faszihoz.
-Mi ütötte a sebét? És ha ébren van engem inkább az érdekel hogy ki?
Miközbe lehajolok mellé felkapom a pisztolyát és a táskámba süllyesztem tár mentesen. Jó lesz még valamire.
-Mehetünk tovább?- kérdem társam mikor már úgy néz ki hogy végeztünk.

Kételkedtem benne, hogy életben találjuk még a pasast, de azért sikerül meglepnie. Még néhány szót is tudunk vele váltani, meg persze a stukiját lenyúlni, mert arra úgy csap le ez a kölyök, apám... Mint a dögkeselyű. Na nem mondom, talán én is megrövidítettem volna a cuccal, ha tudom, hogy halott. De egyelőre még nem tudtuk. És abból kiindulva, hogy ha az én stukim nyúlnák le, én rögtön torokra ugranék, nem akartam még. Ennyi jóérzés azért szorult belém valahogyan.
- Na jó. - adom be a derekam, mert most valóban nincs időnk kórházba szambázni. Azért arról meggyőződöm, hogy esetleg én, a minimális orvosi szaktudásommal, ami jóanyámról ragadt rám, esetleg be tudom-e kötözni valamennyire, hogy egy darabon kitarthasson.
- Nagy árat fizettél a csencselésért, de ha megmondod, hova kellett volna vidd a kis picsát, akkor kisegítünk. - Az majd még elválik ugyan, hogy tulajdonképp a nyakcsigolyái diszlokálásával, vagy pár méter szövettel körbetekerve... De ahogy elnézem, meg ahogy a szavaiból hallom, neki már ez is édesmindegy.
Hacsak nem azért akarja kinyiratni magát most, mert a képünkbe akar hazudni, és inkább most döglik bele, mint később, mikor már az is idegesít bennünket, hogy hajkurászhatjuk. De amúgy is kétséges, hogy jó lesz-e a nyom bármire is. Még meg kell tudnunk, hogy lenne-e egyáltalán értelme arrafelé menekülni a nyomorultjának, amerre amúgy is vitték volna.