Dokkok

Mélyen beszívtam a gépolaj jellegzetes illatát. Itt a Nordburg földszintjén egymást érték az olcsó gépek és a büdös kipufogógázt eregető munkagépek. Az aszfalt koszos volt, a fém rozsdás a levegő szennyezett és mégis, szerettem ezt a helyet, mert ellentétben a steril szobákkal és patikamérlegen adagolt dekorációval ez IGAZI volt. Ám a filozofikus, patetikus, meg tudja Kia még milyen gondolatokon túl praktikus oka is volt az ittlétemnek.
Kicuppantottam a számból az élénkrózsaszín nyalókát, amit még idefelé vettem, és csalódottan vettem szemügyre. Már a fele elfogyott. Tehát ott tartottam, hogy praktikus okok. Szükségem volt pár cuccra, és Nordburgnak megvolt az a szépsége, hogy itt ért először Galeshbe a legújabb csúcstechnológia (már amit nem itt fejlesztettek természetesen, ne legyünk azért kishitűek - bár belegondolva Hjaszonból is hajón szállítják le a cuccokat, mindegy), hanem azért, mert itt dobják ki azt is, ami már elavult vagy nem kell senkinek. Minden attól függ, mennyire van az ember - vagy esetemben pixi - távol a tengertől és az égtől. Én pedig távolt voltam, igencsak távol, mert olyasmi kellett, amit már kidobtak. Egy technomágusnak, gépésznek és hekkernek - vagyis nekem - nem okozott gondot a régiből újat varázsolni, vagy megforrasztani pár áramkört. Így olcsón jutottam a szeméthez, és az árusok még azt hitték, hogy ők jártak jól, amikor kifizettem nekik azt a pár kreditet. Lehet egyszerűbb lett volna a holmikat újonnan megvenni, de egyrészt abban hol az izgalom? Másrészt meg kellett a kredit lakbérre.
Elrepültem néhány ember és ork feje mellett. Néhányan azt hitték, hogy egy légy zümmögését hallják, ahogy verdestem a szárnyaimmal, és ösztönösen csaptak felém, de már hozzá voltam szokva a dologhoz annyira, hogy számítsak rá, és könnyedén kitérjek előle. Nem nehezteltem rájuk, hiszen nem láthattak. Ha láttak volna, biztos nem akartak volna lecsapni. A szokásos, kedvenc boltom pultján álltam meg.
- Szia Phil! - köszöntem a nagydarab embernek, aki éppen valami nagyobb dolgot bontott szét. innen egy rozsdás generátornak látszott, de közelebb kellett volna mennem ahhoz, hogy pontosan megmondjam. Még az is lehet, hogy egy mosógép volt.
- Szia Juniper. Mi szél hozott? - köszönt vissza széles mosollyal. Az alsó szemfogai nagyobbak voltak a megszokottnál. Ő állította, hogy ez csak a szerencsétlen genetika, de amúgy biztos voltam benne, hogy a nagymamája egy ork volt. Nem tehetett róla szegény, és biztos rosszul érintette, ezért inkább nem emlegettem a dolgot.
- Hát kéne pár cucc. Néhány nyák, pár leselejtezett kábel… Vagy csak engedj be válogatni, aztán összehordom a pultra, ami tetszik.
Phil széles mozdulattal invitált beljebb, én pedig berepültem a fém és műanyag kicsiny birodalmába. Ami egyeseknek szemét az másoknak kincs, és nekem ez a hely maga volt a kincsesbánya, nem hiába ismert már Phil névről és arcról. Bár amúgy sose tudtam, hogy mennyire látják ténylegesen az arcunkat.
És akkor megláttam. Ő volt a leggyönyörűbb dolog a világon. Zöld volt, és kifejezéstelen lencsével bámult vissza rám. Egy Ansorn WIM 4. Nem csak egy kardja vagy egy lába, esetleg egy feje, mint általában, hanem egy EGÉSZ. Közelebb repültem hozzá, és kinyitottam a belsejét, hogy belenézzek, de belül is megvolt minden. Processzorok, memóriák sorakoztak egymás mellett, összekötegelt kábelek futottak mesterséges idegekként a fejébe és a végtagjaiba. Minden porcikája tökéletes volt.
- Te Phil! Mi van ezzel?
- Ja az? Azt a dzsungelből hozták. Még nem volt időm szétszedni.
Teljesen elsápadtam az ijedtségtől, de rögtön utána a fejem paprikavörössé vált.
- Szétszedni?! Hogy érted, hogy szétszedni?!
- Szét, alkatrésznek.
- De hát ez még működik! - toporzékoltam.
- Akkor minek hozták volna ide?
Ez jogos pont volt, de… Igen, határozottan lehettek ennyire hülyék.
- Próbáltad bekapcsolni?
- Juniper!
- Jól van jól van! - dohogtam. - Azért adjál már egy töltőkábelt.
Phil ezen a ponton unhatta meg a vitát. Alapesetben normális hangom volt, kicsit magasabb az átlagnál, de nem bánton magas. Ellenben amikor mérges lettem és hisztériázni kezdtem… Akkor a hangtartományom felét nem is hallották, a másik felétől pedig azt kívánták, hogy inkább folyjon ki az agyuk a fülükön csak hagyjam abba. Én pedig ezt kihasználtam. Kíméletlenül. Phil idenyújtotta a kábelt, én pedig körberepültem a robotot, és gyorsan meg is találtam a csatlakozót. Standard cucc volt, legnagyobb szerencsémre, de ha az kellett volna, hát elmentem volna spéci csatlakozót keresni neki. Rádutam a hálózatra és szinte rögtön meg is hallottam az elektronika magasfrekvenciás vibrálását. Ezt már mi pixik sem hallottuk a szó szoros értelmében, de valahogy mégis. Meg lehetett szokni igazából. Vártam néhány percet, de újra és újra visszacsábultam, majd végül nem bírtam. A bekapcsológomb a burkolat alatt volt, de szerencsére gyorsan megtaláltam. Tudnom kellett, működik-e. A robotom. Az én saját robotom leszel. Még sose volt saját robotom, de tudtam, hogy ezzel a katonai cuccal akár viadalokra is nevezhetnék. Kis bütyköléssel pedig akármire jó lehet. AKÁRMIRE. Csodálatos.
Remegő kézzel nyomtam meg a gombot majd rögtön a kamerája elé repültem.
- Jó reggelt…
Tekintetem a félig elmosódott azonosító számára siklott. C3T1KKM… meg még valami, ami nem látszott.
- … Ceti.

Ami azt illeti, nem tudom, hogy pontosan mire számítottam. Egyszerűen nem gondoltam bele, hogy mi történik, amikor bekapcsolnak egy robotot, merthogy még sose láttam olyat, most meg már késő volt ezen filózni. Már a piros jelzésnél láttam, hogy valami nem lesz okés. A piros fény a világon mindenhol rosszat jelentett, a zöld meg jót, ez már csak így volt, hogy még azok is értsék a helyzetet, akik nem tudtak olvasni vagy nem értettek a gépekhez. Már ekkor volt annyi eszem, hogy egy métert hátrarepüljek, így amikor a méretes, több kilós kar meglendült, már biztonságos távolságból szemlélhettem a jelenetet. A fém csörömpölve hullott le, még szerencse, hogy itt voltaképp minden szemét volt, így ami eleve rossz volt, az nem lett még rosszabb. Egyedül Phil káromkodott, jó hangosan… de majd lenyugszik, ahogyan Ceti is lenyugodott. Valószínűleg - mivel ő egy harci robot volt - csak valami kódtöredék ragadhatott be azelőttről, hogy lemerült volna. Félő volt, hogy annyira megsérült, hogy nem tudott leállni magától, de erre is fel voltam készülve. Technomancerként ki tudtam sütni benne a megfelelő áramköröket… illetve mivel nem volt nálam még egy morzsányi fókuszkristály sem, ez inkább robbant vagy leolvadt volna, de jelen esetben, ha csak annyi kellett, hogy kikapcsoljam ez is megfelelt.
Szerencsére erre nem volt szükség. Ceti piros jelzése normális színűre változott vissza, és elindult egy másik alprogram, ami lejátszotta a szokásos üdvözlő protokollját… vagy valaki olyasmit. Phillel összehúzott szemekkel néztünk össze. Megnézném én azt, hogy Kialinn mikor lesz a Dominium kegyeltségi területe. Bár nem foglalkoztatott a politika, annak dolgoztam, aki rendesen megfizetett, több kellett egy harci robotnál ahhoz, hogy ezt a várost lerohanják. Vagy felszabadítsák. Nézőpont kérdése. Aztán… Valami megváltozott. A hangja még egy dolog volt, de a szóhasználata is eltért a megszokott és bizonyára eleve beépített protokolltól.
- Te Phil, te tudod a koordinátáinkat?
- Mégis honnan a halálból tudnám?! - szólt vissza mérgesen, mire csak felsóhajtottam. Óvatosan közelebb repültem Ceti vizorához, de nem annyira közel, mint az előbb. Csak annyira, hogy jól lásson.
- Kialinnban vagy, a Nordburg negyedben. Később rákötlek egy terminálra és onnan letöltheted az adatokat. Amint… - néztem lefelé a hiányzó végtagjaira. - Amint találtam itt neked egy lábat, meg egy kart. Phil, van WIM 4-es végtagjaid?
- Nézz szét a kupacban, ahol ezt találták onnan hoztak még pár kiégett darabot.
Mosolyogva bólintottam, majd ismét a robothoz fordultam és vidáman megöleltem. Bár nem értem át sehol így ez jobban hasonlított arra amikor az ember kitárt karokkal egy falnak préselődik.
- Meglátod megszerellek. Jobb leszel, mint újkorodban. Keresünk neked kart meg lábat. Bármilyet választhatsz!
Repültem a kupachoz. A karok hatalmasak voltak így esélytelen volt, hogy megemeljem bármelyiket is, de ez nem akadályozott meg a válogatásban. Nem is emlékeztem mikor voltam utoljára ennyire lelkes. Persze tudtam, hogy ez csak egy robot, és még nem tudtam pontosan milyen funkciói voltak, vagy mikre programozhattak egy harci robotot a harcon kívül, de egész értelmesnek tűnt, így később majd megkérdezem tőle.
- Nézd az? Vagy az a fehér? Vagy keressek zöldet, hogy menjen a többi részedhez?

A hangja bántotta a fülemet. Bármi is történt vele, a hangszórója is megsérült közben, én meg ha meg akartam tartani, akkor meg kellett javítanom. Most még nem is volt vészes de hosszútávon tudtam, hogy kikergetne a világból.

- Tehát ilyen kekizöld kell. De tudod, ha nem találok, később akkor is befestheted olyanra. - válaszoltam arra, hogy olyan kart meg lábat szeretne, ami illik a mostani színeihez. Ez tök érthető volt. Én se vennék vel olyan színt, ami nem megy a hajamhoz. A többi része, hogy effektív meg így terep meg úgy város, abban igaza volt, nade én nem akartam őt háborúba küldeni. Vagyis nem olyan háborúba, ahol számít a terep. Azért kedves volt tőle, hogy felvilágosított.

Elkezdtem kutakodni a halomba rakott végtagok között. Egy kupacban voltak egymásra hányva, ami nem volt túlságosan nagy segítség. Óriási erőfeszítések árán lelöktem a felső April1 szériához tartozó robotkart, majd alóla egy másikat… És már ekkor elkezdte folyni rólam a víz, a szívem óriási frekvencián verdesett, és még a fejem is egészen vörös lett. Az én fajtám nem arra volt jó, hogy nagy súlyokat emeljen. Hogy akkor mégis mire, azt a kérdést inkább nem tettem fel. Nagy súlyok emelésére biztosan NEM. Kétségbeesetten néztem fel Ceti lencséjébe.

- Persze persze, lökjed azt a listát megkeresünk mindent, de… előbb…. segítenél? Légyszi…. - kérleltem tányérnyira nőtt szemekkel. Sejtettem ugyan, hogy ez egy robotot egyáltalán nem fog meghatni, de az embereknél többnyire bejött, így már csak megszokásból is alkalmaztam a technikát. Ha persze ő nem akart segíteni, akkor meg kellett győznöm a morgó boltost.

Egy időre csend állt be köztünk, csak a ventilátor jelezte előre, amikor valami megváltozott. Tartanom kellett volna attól, hogy ismét kigyullad a vörös fény, és Ceti elkezd csapkodni meg harcolni a benneragadt kódtöredékekkel, de ilyesmi nem történt. A biztonság kedvéért otthon kell még rajta majd futtatnom egy szoftveranalízist, kidobni, ami nem kell belőle és feltenni, ami még hiányzik. Még sose telepítettem semmit robotra, de nem lehetett nehezebb a Hjaszoni banknál, amit ráadásul távolról oldottam meg. A kérdésére odarepültem elé.

- Én Juniper vagyok, és ha megjavítottalak hazaviszlek. Mostantól én leszek a…. hogy mondjátok ezt szépen? Tulajdonos? Ő meg ott Phil.

- Nana, kislány, még nem vetted meg! Majd akkor lesz a tied, ha kicsengetted érte a kreditet.

Egen… sejtettem, hogy ez lesz. Volt valamennyi pénzem, ócskavasra, de nem számítottam egy teljes harci robotra. Így pedig, hogy működik, és látszólag az alapszemélyiség szoftverje nem sérült, Phil sokkal többet fog érte kérni, mint amennyim van. Egyelőre időt kellett nyernem, ameddig kitaláltam valamit erre az egyáltalán nem elhanyagolható problémára.

- Hát persze, hát persze… - dünnyögtem, majd ismét a robothoz fordultam. - És te Ceti? Hogy kerültél egy ilyen kicsit… kicsit… kínos szituba?

A listára cask bólogattam, hogy értettem. Az infavörös kamerát nem éreztem létfontosságúnak, a karokat és a lábakat viszont annál inkább, és a hangszóróban is teljesen igaza volt. Nem akartam hosszú távon együtt élni ezzel a recsegéssel, pedig a pixikre szokták mondani, hogy bántó a hangunk. A fegyver... Egy pillanatra értetlenül néztem rá, de utána emlékeztettem magam, hogy az Anisorn WIM modellek harci robotok voltak, benne volt a kódjukban, hogy fegyvert viseltek. Kérdés, hogy mi volt knnyebb? Kiiktatnom a kódot, vagy adni Cetinek egy fegyvert? Lehet hogy az utóbbi jobb lett volna, ráadásul akkor kettőnk közül legalább az egyikünknek volt. Én már csak a métereim miatt sem tudtam kezelni semmilyen fegyvert. Nem mintha túlságosan vágytam volna rá, hogyha tűzvonalba kerültem, akkor azt a tervet valaki már jóóóóval korábban elfuserálta.
A tulajdonos visszakérdezésére én is csak értetlenül néztem rá, de lehet, hogy én mondtam rosszul valamit, hiszen honnan kellett volna tudnom? Meg kellett kérdeznem majd egy titkárroboot, hogy hogyan mondják szépen. Nem akartam megsérteni Ceti érzéseit... hiszen még a telefonomat se bántottam, meg a kis dolgaimat. Valahogy jobban működtek, hogyha kedves voltam velük, akkor is, ha tudtam, hogy gépek. 
Közben Ceti megtalálta a neki megfelelő kart, így egy bólintás kíséretében tovább libbentem a lábak felé. Közben pedig hallgattam a beszámolóját. Nem hittem volna, hogy a robotok szoktak ennyire költői képekben beszélni. Én még nem láttam a háborút sose. Nem is igazán akartam, de az égő olajmezők biztos szépek voltak a maguk szörnyűségében is. Még csak Aicrivel erdőit láttam és Kialinn felhőkarcolóit, pedig annyi minden volt még ebben a világban! Nem láttam dzsungelt, sem sivatagot... Többet kellett volna utaznom. A gondolattól egészen fellelkesültem.
- Csináltál képet? Még sose láttam olajmezőt! Csak a hírekben. Néha feldobja a net tudod. Megmutatod? Biztos szebb amit te csinálsz. - röppentem ismét a vizora elé, majd amikor tovább mesélt, hirtelen irgatott sikkantással vetettem a levegőben egy hátra szaltót. Azt hittem álmodtam. 
- April II-esek? IGAZI APRLI II? - a hangom felszadt tizenötezer herz fölé, azt hiszem, mert Phil hangosan felém dobott egy apró diódát, csak úgy jelzésképp, hogy kussoljak. - Felébredt robotok? Milyenek voltak? - tértem vissza az elviselhető hangtartományba, de nagyon nehéz volt, hogy kicsit legyűrjem a lelkesedésem. Csak a szárnyaim rezegtek őrült sebességben. És akkor még meg is dícsérte a nevet a találtam neki!
- Hát a Cetit könnyebb mint végigmondani, hogy céháromtéegy... Örülök, hogy tetszik. Szeretem, ha a dolgoknak van neve. Nem kódja, hanem igazi neve. Tudtad, hogy ahonnan én jövk ott fontos a név? Az elfeknek, meg a pixiknek... Kötőzik ahhoz, hogy valakinek lelke van. Keressünk alkaztrészt a hangszóródhoz, vagy előbb visszarakjam a végtagjaid? Utóbbi lehet, hogy lesz jónéhány óra, de ráérek. A hangszóró gyorsabb. De Ceti... Mit jelent, ha meghalsz? Nincs backupod? - csapongtam mindenfelé, de ez nálam normális volt. A rendőrségi aktámban is ott volt, hogy figyelemhiányos vagyok. Mintha amúgy bármit tudnának azok a pixikről. 

A robotook nem tudnak félni. Legalábbis a normális robotok nem. Nincs rá programuk, hiszen egy harci robototo a félelem megakadályoz abban, hogy teljesítse a feladatát. Ez volt a reklámjuk is, hogy ameddig az emberi katonák rettegnek a csatatéren, addig a robotok kíméletlenül mennek előre, és hajtják végre az összes parancsot. De Ceti félt, és ettől én gyanakodni kezdtem ami csak akkor múlt el, mikor a recsegő hangszóróján lejátszotta, amit az APRIL 2-esek mondtak neki. Akkor ugyanis már egészen biztos voltam benne. Bár tudtam, hogy ez csak felvétel, és a furcsa hangok csak az eszköz megsérülése miatt ilyenek, akkir is felállt a htamon tőle a szőr, és a szárnyaim is egészen megmerevedtek.
Egy fertőztt robot. Ceti megfertőződött a vírussal, ebben biztos voltam. A robotok nagy ébredése olyan trténelmi esemény volt, amit már sokan megírtak fikciós könyvekben, de senki sem hitte, hogy egyszer valóra válhat, és senki sem tudta, hogy hogyna történt. Az Aprilek senkit sem engedtek a közeülkbe, hogy megvizsgálják őket, és nem is csodáltam. Az veszélyes volt, hiszen a vadászok is könnyedén rájuk találtak volna. Ráadásul nem is volt érdekes senkinek, hogy ezen a világon szabad akarattal rendelkező robotok létezzenek. Voltaképpen nekem sem lett volna szükségem egy felébredt robotra, egyszerűen csak rajongással töltött el már csak a gondolat is. Bennem megvolt a természetes gyermeki kíváncsiság, hiszen fajtám mércéjével nézve talán még kamasz sem voltam - nem mintha egy száz éves pixi komolyabb lenne nálam - és egyszerűen érdekelt ez a vírus. Csinálta valaki? Vagy magától alakult ki? Nem, azt nem gondoltam, szerintem valaki csinálta, és ha ez így volt, akkor az a valaki volt a szakmám csúcsa. A legjobb hekkel a világon. A legjobb gépész is talán. Még az is lehet hogy technimancer is volt. Mint én. Csak én sose fogok magaménak mondani egy ekkora alkotást.
Lopva Phil felé néztem. Láthatóan el volt foglalva valamivel, de nem hihettem, hogy nem figyelt minket Cetivel. Nem tudtam, hogy ő összerakta-e már, amit én, de jobb volt, hogyha nem tud róla. Az egy dolog volt, hogy ide jártam már jóideje az áruért, de egyetlen miliszekundumig sem bíztam meg benne. Hiszen ez Kialinn alsóvárosa volt. Itt a bizalom halálos is lehetett, legalábbis ezt mondták, engem meg még körznek is. És Cetit is fogják, ha valaha kiderül micsoda.
- Otthon majd elvégzek néhány további vizsgálatot. - szemem ismét gyorsan Philre siklott majd vissza a robotra. Reméltem, hogy megértette, hogy mit akartam jelezni. Hogy miatta nem beszélhetek amiről akarok, nem azért mert nem lennék kíváncsi még többre és még többre és még többre. A backuppal kapcsolatban lebiggyedt a szám, és szándékosan elengedtem a fülem mellett a szabad akarat szót, csak a fejemmel újabbat böktem az ócskás felé.
- Ez nagyon szomorú. Pedig lehet, hogy valakinél mégis volt információ az ellenség állásairól vagy ilyesmi... Na nem mintha én konyítanék a háborútól, remélem soha csatatér közelébe se kell mennem, csak tudod lát a pixi ezt azt a tévében. Na és most légyszi ne szikrázz meg ilyenek, megpróbálom csatlakoztatni a lábat.
Leültettema robotot úgy, hogy minél kevesebbet kelljen mozgatnom a lábat és kihúzogattam a kábeleket amennyire lehetett.
- Miért nincs nálam fókuszkristály amikor kéne! - mérgelődtem. Így kénytelen voltam egészen minimális mágiát használni, csak arra, hogy lássam, hogy a töltések rendesen futnak-e a kábelben, de minden másra maradt a jó öreg manuális módszer. Szerencsére Philnek mindig volt forrasztópákája, így azzal meg tudtam oldani amit kellett, találtam néhány csavart is, amik bár itt-ot kilógtak, de azért tartottak. De szóltam is Cetinek, hogy ez a művelet sokáig fog tartani.
- Majd ha gondolod ki is festelek. Már nem kell visszamenned a castatérre, és nem kell rejtőszín sem meg iylenek. Olyan színű lehetsz amilyen akarsz! Akár lila is! Vagy kék. Narancssárga! Amilyet csak akarsz.

Vidáman elmosolyodtam a kérésére, miszerint írjam fel azt a mondatot rá valahova. Olyan volt, mintha elmentünk volna neki tetkót csináltatni, ami önmagában is nagyon izgalmas volt. Én is szerettem volna tetoválást, egy pillangót a.... szóval a bugyim mellé, de nem találtam még olyan tetoválóművészt aki engem elvállalt volna. Kicsinek lenni sokszor jó, de az esetektöbbségében iszonyatosan nagy szívás.
- Jól van. Majd felírom a karodra, hogy mindig rá tudj nézni.
Rózsaszínnel. Ebben nem nyitok vitát, de egyelőre még nem is akartam neki felvázolni.
Az apró szikrák többször is belekaptak a kezembe. Megpróbáltam mágiával lecsndesíteni, de nem éreztem magamban kristály nélkül a ponotosságot és nem akartam veszélyeztetni Cetit. Egy kicsivel tbb árnyékenergia a kelleténél és már ki is égettem az áramkreit, vagy ami még rosszabb kárt tehettem volna a memóriájában, amit végképp nem szerettem volna. Végül amikor elkészültünk boldogan néztem, hogy a robotom... vagyis azt hiszem ez így politikailag nem korrekt. Lehet Ceti az én robotom, ha önálló akarattal rendelkezik? Bár mondunk olyanokat, hogy a párom, az anyám, a testvérem, ami szintén egy fajta biztoklás, így miért ne mondhatnám azt is, hogy a robotom? Szóval a lényeg, hogy Ceti felállt. Miközben tett néhány lépést árgus szemekkel figyeltem a mozgását, és hogy megvan-e az egyensúlya, vagy esetleg sérült-e a benne lévő giroszkóp. Úgy tűnt, minden rendben volt ezen a téren, és már kezdtem azt hinni, hogy minden más téren is minden rendben lesz, amikor egyszercsak kérte a fegyverét. Szinte hallatszott, amikor rácsaptam az arcomra. Éreztem a gerincem mentén felfutó hideget, hogy itt valami nem fog stimmelni.
Phil is végigmérte Cetit. A nagy busa arca mögött nem tudtam, mennyi értelem, és főleg mennyi üzleti érzék lapult meg. Ám ahelyett, hogy rávágta volna, hogy nincs olyan izéje (mi a halál egyáltalán az a gépkarabély? A fegyverismeret nem volt az erősségem), elgondolkozva dörsölte meg az orrát. Tehát VOLT neki olyanja. Végül karba tette a kezét. Jaj Phil miért kell itt makacskodnod?
- Aztán miből fogod kifizetni he? Még azt se számoltam ki, hogy az alkatrészeid mennyibe fájnak.
Legalább nem támadott. Csak unkó volt. Ceti mellé repültem, és jobb híján letelepedtem a vállára.
- De a fegyvere a csomaggal jár Phil. Hiszen ő egy harci robot. - szóltaltam meg megszeppenten.
- Egy ilyen WIM legalább negyvenezer kreditbe kerül a piacon! - méltatlankodott.
- Újonnan. - közöltem teljesen nyugodtan, miközben karba tett kézzel az arca elé repültem. - De Cetit én raktam össze és ócskaságként mennyit kerestél volna rajta? Négy, ötezer kreditet? Megveszem tízért, a fegyverrel együtt.
- Na azt aztán lesheted, bogaram! - csapott felén a nagy zsíros-gépolajos tenyerével.

Amikor Ceti vizora újra vörösbe váltott elsápadtam. Szét ne lője nekem itt Philt, mert akkor kénytelen leszek új ócskás után nézni, aki nem kérdezett sokat, beengedett válogatni, és néha még egy kis kedvezményt is ki tudtam tőle hisztizni. De még ez lett volna a kisebbik baj, a nagyobb inkább, hogy a balhéra idesereglenének a zsarukák, aztán mindenkit igazoltatnának. Ez nem olyan jó móka, ha az ember körzik, és Cetinek se lett volna jó, ha beviszik az örsre aztán törlik a memóriáját. Vagy még rosszabb, ha megtudják, hogy esetleg fertőztt lehet az APRIL2 vírussal, akkor minden apró porcikáját meg fogják semmisíteni. Sajtnáltam volna, hiszen ő mostmár nem csak egy gép, hanem nagyonis érző lény! Nameg az se utolsó, hogy én sem akartam börtönbe menni. Kivéve ha... Nos még sosem próbáltam meg megszökni egy börtönből sem, és biztos vicces lenne megnézni, hogy vajon sikerülne-e vagy sem. A baj az, hogy nagyobb volt a kockázat, mint a lehetséges nyereség. Hülye szavak és hülye elv, de az alvilágban megtanul a pixi pár dolgot.
Mire a gondolatmenet végére jutottam Phil már előkapott egy nagyobb gépfegyvert és egyenesen Cetinek szegezte.
- És az jobb lenne, ha ócskavas lennél, he? - kiabálta a robotra ez a drága jó ember. Gyanítottam, hogy valahogy kiszabadította magát, vagy a robot elengedte, erre már igazán nem figyeltem. Viszlát Phil, jó volt ismerni téged és mindig jók voltak a cuccaid... De azért mégiscsak összeszedtem a bátorságom. Már csak a zsarukák miatt is.
- Állj, álljunk meg! - kiáltottam fel. - Mindenki tegyen le minden fegyvert, itt senki sem fog lövöldözni.
- Rám rámadt!
Nagyon közel repültem a férfi arcához.
- Nem. Fog. Lövldözni. Senki. - nyomtam meg ahtározottan minden egyes szót. - És tudod miért nem? Mert ha lövöldözöl valaki hívni fogja a zsarukat, és ha ők idejnnek, akkor le fogják foglalni a cuccaid. Hány éve nem fizettél egy kanyit se a hatóságoknak Philly? - kérdeztem bűbájosan. - Szóval jobb, ha elengedsz minket. Vagyis Cetit. Igen. Ceti oda megy ahova akar. - a férfi összehúzta a szemét. Nem tudta, mit kezdjen a helyzettel úgy láttam. Az volt a baj, hogy gyanakodnia kellett. Nagyonnagyon buta lett volna, ha még csak nem is gyanakszik arra, hogy ez bizony itt egy felébredt robot.
- Húzz el innen Juniper. - közölte a férfi, még mindig kézben tartva a puskát. Tudtam, hogy lőni készült... Nekirepltem a fegyvernek, és a bennem lévő összes árnyékenergiát az áramköreibe toltam, hogy tnkretegyem, mielőtt még lelőhette volna Cetit...