„Szörnyszülött! Dögölj meg! Takarodj! Pusztulj innét szuka fattya!” Arthur Nomad-nek nem voltak idegenek ezek a szavak. Még közel volt a harminchoz, de a negyventől már nem sokkal messzebb. Önként vállalt zarándoklatán volt ebben a világrészben, és egy boltból tartott hazafelé kövéren megrakott szatyorral. Szerette több napra előre beszerezni az élelmet, mert otthonában hajlamos volt belefeledkezni a tanulmányaiba, s mire észbe kapott, addigra többnyire csak olyan helyek voltak már nyitva, ahová egyedül nem szívesen tette be a lábát. Képzett mágus volt ugyan, de már rájött egy szerencsétlen baleset során, hogy Ő sem golyóálló. A fenti szavak egy sikátor mellett elhaladva ütötték meg a fülét. Menet közben bekukkantott a vélt irányba, és kölykök közötti verekedést vélt felfedezni. A nyomornegyedben ez nem ritka, Arthurnak viszont a pacifisták pacifistája lévén azonnal megfordult a fejében, hogy mindegyiknek ad egy egy kisebb adag élelmet, csak nyugodjanak meg. Legalábbis szerinte az ételen veszhettek össze, mert már nem jutott eszébe.
- Hé! Kölykök!
Egy csapat ember, és páran a többi fajból álltak egy kisebb gyűrűben, ahol ork és egy embernek látszó lángvörös hajú gyerek csépelték egymást. Vagyis inkább az ork verte a vöröst.
- Ez az Krat! Adj a pofájának!
- Szaggasd le a füleit!
Arthur nem sietett, de tempós léptekkel lopta feléjük a távolságot. Látott már gyerekek közötti csetepatét, biztos volt benne, hogy zúzódásokkal megússza mindkét fél, noha ettől még égett benne a vágy, hogy leállítsa a verekedőket. Csizmája egyik tócsából a másikba süllyedt. Régen nem esett, de a nyirkos sikátorok sokáig őrzik, pocsolyákat, továbbá a közeli boltok is inkább ide öntik a szennyvizet, mint a vásárlók lába alá.
- Mi lesz már Krat?! Kijöttél a gyakorlatból?
Az ork továbbra is csépelte a szerencsétlen alakot, majd úgy dönthetett, ideje magasabb fokozatra kapcsolni, mert testét ívbe veszítve hatalmasat üvöltött, hogy újult erővel folytathassa, hova tovább befejezhesse amit elkezdett. Az eddig vesztésre állóban ez a hang elszakíthatott valamit, mert mielőtt ellenfele első ütését elindíthatta volna hasonlóképpen egyenesedett fel, és üvöltötte el magát. Őrült módjára fogott bele karjainak lendítésébe, hogy ökölre hányja a másikat. Sokkal véznább volt a vörös hajú, a közönség szemében egy senki lehetett, hiszen a többiek csak röhögtek a próbálkozásán.
- Na nézd már a senkiházit! Eddig jó volt neki a zsák szerepe, most meg előbb visszapofázik, aztán meg azt hiszi, verekedni is tud?
Idétlen röhögésektől visszhangzott a sikátor, s csak kevesen kezdtek el figyelni a részletekre is.
- Hé! Hé Krat, mit csinálsz?
Arthur aki végig figyelte őket menet közben, ekkor már futásba kapcsolt, és az apró botra erősített fókuszkristálya után kutatott a zsákjában. Akik nyitott szemmel nézték a verekedő párt, és nem vakultak el a vihogva röhögéstől, azok azt látták, hogy az ork bizony fájdalmasan sziszeg, és hátrál. Az elf pedig – ekkor már a lendület miatt a hajából előtűntek hosszú hegyes fülei, így tagadhatatlanul az volt – olyan lendülettel ütlegeli, hogy a körülöttük lévő sár és pocsolya csak úgy fröcsög. A kölykök annyit láttak, hogy a nyikhaj elf fölébe keveredik egy egyszerű ökölharcban a testes orknak. A mágus pedig azt, hogy a sár és vízfröccsenés természetellenes ívben csapódik fel a talajról, és csattan az orknak hol a szemébe, hogy a fülébe, hol csupán a bőrébe. Arthurnak tiszta volt, hogy nem egy irányított tevékenységről van szó. Túl sok a felesleges mozdulat, rosszul fókuszált energia, túl sok rés.
- Abbahagyni!
Dördül a vékony, határozott hang, mellyel egy időben el is indította varázslatát. A szatyornyi holmi tompa puffanással landolt az aszfalton, ugyanekkor három fal jelent meg az elf körül, pontosan akkor, amikor hátrahúzódott lendületet venni a következő ütéséhez, így pontosan háromszög alakban körbe tudták zárni a falak.
- Tünés innen, menjünk! Ezt még megbánod szaros!
A második mondat a bebörtönzöttnek szólt, nem a mágusnak. Amint ketten maradtak, lehetett hallani a rabul ejtett zihálását. A falon kívül a tócsák fodrozódása abbamaradt. Ahogy a gyűlölet célpontja szem elől veszett, a dühhel életre keltett mágia is kezdett alább hagyni a kölyök körül.
- Francba!
Sóhajtott maga elé Arthur. Más tervei voltak mára.
Így találkoztak Arthur, és a vérelf kölyök, akinek akkor még neve sem volt. Beszélni is csak minimálisan tudott, és azok is inkább csak szitok- és parancsszavak voltak. Innen az események már egy tempósabb fordulatot vettek. A gyermek előbb nevet kapott. Megmentője nem volt túl jó a névadásban, viszont fura módszerei voltak arra, hogyan higgyen a sorsban. Kiválasztotta kedvenc varázs könyvét, majd odaadta a kölyöknek, hogy bökjön rá két szóra, és majd az lesz a neve. A dolog nem bizonyult célravezetőnek, mert az alany két kézre kapta a vaskos kötetet, előbb megszagolta, majd megvonta a vállát, és amilyen nagyra csak tudta kinyitotta száját, és ráharapott. Arthur ekkor jött rá, hogy akkor előbb egy ideiglenes név is megteszi, előbb elkezdik az alapoknál. Pár hónap alatt sikerült belé nevelni a fontosabb dolgokat a gyermekbe. Írás, olvasás, számolás, és persze az átlagosnak számító polgárok által elfogadott beszédmodorra. Mint kiderült a gyermek agya akár a szivacs, úgy szívja magába az új dolgokat, és ehhez mérhetetlen tudásszomj társul. Az elf vér nem hazudtolja meg magát. Eljött az az időszak is, hogy Arthur iskolába írassa védencét, hiszen ez volt az egyik, ha nem a legfőbb oka annak, hogy magához vette. Úgy vélte, ha az erőt amivel bír pusztán dühből ilyen fiatalon irányítani tudja, azt mielőbb kezelni kell, és megtanítani kontrollálni, mielőtt veszélyesebb lesz, mint amilyen már most. De ehhez már tényleg elengedhetetlen volt egy név, így megismételte a ceremóniát, de az ifjú eltolta magától a könyvet. Erister. Fogalma sem volt arról, hogy ez mit jelent. De ez az az a szó, amit először halott, a legelső, amire visszaemlékszik. Talán egy név. Talán ez is csak egy szitokszó valamilyen nyelven. De ezt akarja használni. Vezetéknévnek a Nomadot választotta, amire Arthur előbb elsápadt, majd hevesen tiltakozni kezdett, de hiába. Az mágusiskolában kiderült, hogy a folyadékok irányításához van nagyszerű érzéke, amivel persze nem okozott nagy meglepetést. A tehetségével már annál nagyobbat. Miután kijárta az öt éves minimumot, ott hagyta a kollégiumot, függetlenül attól, mennyire próbálta a fél tanári kar maradásra bírni. Hiszen a jellemével hiába voltak néha problémák, (elvégre attól függetlenül, hogy megmentője mennyire a béke hívője, Erister korántsem volt az. Ő bizony, ha úgy ítélte meg, hogy oda kell ütni, akkor odaütött. Noha sosem kezdeményezett, ettől még nem egyszer volt gyanú tárgya. És ezért próbálta csak a fél kar győzködni, hiszen azok a lehetséges díjakat látták a kölyökben, hogy mekkora tehetséget neveltek ki, a másik fele pedig a gondot) a tudásszomját igen nehéz volt kielégíteni. Öröm volt tanítani, ám csak az ment a fejébe, ami érdekelte is. Ezért sem volt osztályelső sosem, mert voltak olyan stréberek mellette, akik bizony mindent bemagoltak. A szociális élete teljesen átlagos volt akkor még. Mikor hazatért változott meg minden. Arthurral rendszeresen tartották a kapcsolatot. A kollégiumból hazaérve csengetni akart a lakásba, mert kulcsot nem vitt magával, nem akarta elveszíteni. Az ujja megállt a levegőben. Az ajtó résnyire nyitva, rajta a keresztül ismerős hangok, és egy mézédes illat. Vér.
- Krat végeztél már? Pucolni kéne, mielőtt valaki a folyosóról erre talál kolbászolni. Semmi kedvem magyarázkodni. Senkinek sem fogod tudni beadni, hogy egy ember öcsikéje vagy.
Ismerős hangok. Ismerős düh. Ami változott, az a düh foka, és képességek, amikkel akkor még nem rendelkezett, de most már mestere. Néhány perccel később állva figyelte maga előtt a három testet. A két behatolót, és Arthurt. Több sebből vérzett, némelyik lőtt, némelyik vágott. Nem félt attól, hogy elvérzik, eléggé magáévá tette a vérmágia tudományát, hogy megzavart elmével se okozzon gondot a véráramot egyenesben tartania, bár egyre kevésbé volt biztos abban, hogy akarja ezt csinálni. Az édes illat ellenben egyre csábítóbb volt. Egy trióból mégiscsak több vér csobog, mint egy sikátori patkányból. Térdre ereszkedett. Épp előre dőlt volna, hogy mint kivert kutya lefetyeljen egy keveset, mikor egy érces bariton hangzott fel a háta mögött.
- Te most a tettes vagy, vagy a sírrabló?
Összerezzent. Nem hallotta, hogy valaki mögé érkezik. Nem is érezte az idegen szagot sem, pedig most, hogy odafigyelt a cigaretta jellegzetes bűze már kezdte beteríteni a helyet.
- Mi közöd hozzá? Nem nézel ki zsarunak.
A borostás alak megvakargatta állát, míg másik kezével egy marokfegyver csövét szegezte Erister fejének. Ballonkabát, kevlár mellény, acélbetétes csizma. Valóban egyik sem tartozott a rendőrség kincstári darabjai közé.
- Az én szakmámban ez igen csak fontos kölyök. Ha utóbbi, akkor szimplán megkérnélek rá, hogy függeszd fel a ténykedésedet, amíg én végzek, aztán azt csinálsz amit akarsz. Felőlem felnyalhatod az egész kócerájt. Ha utóbbi, akkor közlöm veled, hogy nem osztozkodom, és megkérdezném, hogy hol vannak a többiek.
A vérelf szeme kikerekedett. Ő csak két behatolót látott. Annyira elöntötte az agyát a vak düh, hogy nem is számolt azzal, hogy többen lehetnek. Mikor a dulakodás abba maradt, nem hallott zajt. De ennek nem tulajdonított nagy jelentőséget most, hiszen az előtte álló férfit sem hallotta. Most már viszont biztos benne, hogy nem egy rendőr vonja kérdőre. Fejvadász.
- Többiek?
- Azt a szerencsétlen a földön – bökött fejével Arthur hanyatt fekvő élettelen testére – egy sörétes puska lepte meg. Annál a varacskosnál ott viszont nem az van. A másik pedig ha jól látom kardot forgatva próbálta védeni magát ellened. Erister elkezdte megfigyelni a dolgokat. Valóban, minimum még egy valaki itt járt. Egy rövid diskurzus közben kiderült, hogy a fejvadász megbízása egy emberre szól, aki ezzel a kettővel szokott fosztogatni. Kis halak ugyan, de nemrég rossz embert fogtak ki áldozatul, és ez a valaki van annyira sértődékeny, hogy hidegre tetesse az elkövetőket. Szó szót követve Erister elérte, hogy a Conrad (a fejvadász) magával vigye. Conrad benne volt már a korban, és a bakancslistáján ott szerepelt egy tanonc is. Ez amolyan babona volt nála, hogy ha már vérrokona nincs, legalább a tudását tovább tudja adni. És miért ne tehetne egy próbát egy tettre kész, bosszúszomjas, mágiához is konyító kölyökkel? Néhány héten belül elkapták a célpontjukat, és ezzel egy időben Erister meg is tanulta, hogy a fejvadászok között vannak dolgok, amiket be szoktak tartani. Ilyen az is, hogy a fejpénzből egy vasat se láthatott a vérelf, hiszen Conrad még a tetemeknél megmondta, nem osztozkodik. Az évek teltek, és Erister még többet tanult. Alig tíz év alatt a mágiája fejlesztgetése kicsit lelassult, helyét a bütyköléssel kapcsolatos tudományok vették át, és hogy hogyan kell nyitott szemmel járni az utat. Szert tett a számítógépekkel és az informatikával kapcsolatos tudományokra. Testközeli önvédelmet, különböző fegyverek kezelését. Megtanulta, hogyan kezelje a vér iránti vonzalmát, hogyan késleltetheti, hogy elveszítse az eszét a vér érzékelésétől. Elvégre egy tűzharc közben, amikor a vörös életnedvből van a legtöbb a környéken, nem jönne túl jól, ha nekiállna őrjöngeni. Olyan cigarettákat gyártva, ami tartalmaz egy kevés állati vért. Így nem kezd el azonnal eszelősen viselkedni, ha mondjuk egyszerre több embernek ered el egyszerre az orra vére pár jól irányzott pofon miatt, de nagyon nem tanácsos huzamosabb ideig egy térben lennie több szitává lőtt hullával. Körülbelül Conraddal való találkozása után tizenkét évvel kapta magát azon, hogy egy bevetés alkalmával kijavítja mentorát, hogy miként is kellene becserkészniük a célszemélyt. Az öreg rókán látszott, hogy valami zavarja, de ez nem mutatkozott a teljesítményén. A sikeres küldetés után, mikor felvették a jutalmat, otthon Conrad szó nélkül ketté osztotta az összeget, és az elf számlájára utalta, egyetlen megjegyzést fűzve mellé.
- És most tünés!
