La Plage Rouge

Amikor elhagytuk Phil üzletét hirtelen végtelenül fáradtnak éreztem magam. Azt mondják, hogy a kétlábú akkor érzi így magát, amikor hirtelen kimegy az adrenalin a szervezetéből, ráadásul a sok elhasznált fókusz nélküli árnyékenergia sem tett jót. Letelepedtam Ceti vállára és nekidőltem a nyakának.
- Szállj fel a metróra. - mondtam bággyadtan. - A lilára. Arra ott, most jön. Aztán amikor áthaladtunk a folyó felett a következő megállónál leszállunk. Felébresztenél akkor? - kérdeztem nagyokat pislogva majd sszegömbölyödtem és becsuktam a szemem. Reméltem, hogy Ceti nagy fegyvere nem lesz gond és nem akar majd megszólítani minket senki. Nem volt erőm beszélgetni, és nem is volt olyan mondandóm, amit nyílt helyen említettem volna. Hekker voltam, így pontosan tudtam, hogy bármelyik telefon, bármelyik titkárrobot, bármelyik óra lehetett lehallgatókészülék. Engem meg még köröztek is.
Aztán elértünk végre a megállóhoz. A Nordburgból ez majdnem negyven perces út volt, aminek a felét biztosan átaludtam, így valamivel könnyebb volt figylni, hogy Cetit haza tudjam navigálni.
- Na itt most bemegyünk ezen a kis utcácskán. Aztán az a ház ott... 2447 a kapukód. Ezt érdemes eltárolnod, hogy időnként haza tudj jönni... Aztán megyünk a tizedikre a lifttel. Vagy... Tudsz liftezni? Elvileg ezek már elbírnak, de ez egy elég ócska ház. Régi meg minden. Meg akik itt laknak nem foglalkoznak vele. Vagy nincs pénzük. De igazából kedvesek. Nem kérdezősködnek. Néha a szembeszomszédból a kis Cylde, de ő még kicsi. Nem veszélyesek. Nagyon fontos, hogy bármit csinálnak, akik itt laknak azok sose lesznek ránk veszélyesek. - jelentettem ki. Nem tudtam, hogy mik azok, amiket minenképpen tudnia kellett, de úgy véltem fontos volt, hogy ne nyisson tüzet a szomszédaimra. Főleg hogy egyikük sem volt éppen... hát se nem csöndes, se nem hétköznapi.

A liftben még magamra húztam azt a fura izét, ami Cetiről lógott le, és krém csavarodot ameddig aludtam. Nem voltam biztos benne, de lehetséges volt, hogy észrevette, hogy elszundítottam, gondolom addig sem dumáltam neki folyamatosan, és betakart. Örültem neki, de furcsa egy robot volt az már biztos. Persze egy felébredt robot mi más lett volna? Végül felértünk. A folyosón persze ott ült Cyle, meg Clara meg a többiek.
- Sziasztok! - köszöntem oda nekik, mire lelkesen odaszaladtak.
- Sza Juni! Ez a te robotod?
- De anya azt mondta már így se férsz el a sok kacattól!
Megforgattam a szemem. Itt mindenki fura volt, végülis semmi meglepő nem volt abban, hogy engem is annak tartottak.
- Mindenkinek van hobbija, okéééééé?? Na engedjetek kinyitni az ajtót.
Leröppentem Ceti válláról, és kicsit babráltam a zárral. Régi volt ez is, még jó hogy nem számkódos... vagy kulcsos amit el kellett fordítani. Egy kis chippel működött meg egy leolvasóval, ami utána működésbe hozta az elektronikát, majd egy apró kattanással engedett a mágnes, az ajtó pedig kitárult. Általában picit meglöktem, épp csak annyira, hogy beférjek, de most reméltem, hogy Ceti kicsit erősebben nyitja ki, hogy ő is be tudjon menni. A pixiknek épült házak persze nem ilyenek voltak, ott mindent lekicsinyítettek a mi méreteinkre. Olcsóbbak is voltak, a mostani lakbéremért már három vagy négy szobás lakást is kaltam volna, de nem vértek volna el a cuccaim. Meg amúgy is a kedvenc zsarukáim ott kerestek volna először. Jobb volt ez így.
Brepültem és felkapcsoltam a villanyt. A neoncső zúgott, ezt sokszor még az emberek is hallották, de együtt lehetett élni vele. Amikor dolgoztam annyi elektromos kütyü vett körül, hogy erről az apróságról szinte meg is feledkeztem.
- Hát íme. Nem túl csini tudom... De talán megteszi. - vonogattam a vállam. Reméltem, hogy egyszer sszelopkodok magamnak annyi kreditet, hogy szebb helyre költözhessek. Mondjuk egy saját lakásba, ahol nincs lakbér, de ha már annyi pénzt kidobok az ablakon annak a helynek tökéletesnek kell lennie. Ebben a kecóban csake gyetlen szoba volt. Egy kis sarkat kialakítottak konyhának, pulttal, sütővel meg villanylappal amin főzni lehetett, de még soha nem kapcsoltam be. Egy mmásik sarokban volt egy ajtó, ami a fürdőszobába vezetett. Ott volt egy zuhanykabin, egy wc meg egy csap előtte egy ősrégi mosdókagylóval, de nekem pontosan elég volt fürdőkádnak. Az egyetlan ablak viszont a folyó felé nézett. Ezt kedveltem. A sötét szalagon néha megcsillant a neonreklámok fénye, nappal pedig zöldes-kéken kígyózott a sok fémépület között. Amikor kivettem a lakást ez volt a döntő érv. Jó volt csak az ablakban ücsrögni és nézelődni. Előtte lett volna egy lehajtható ágy a falba építve, de azt se használtam sosem. Az egyik kis szekrény tetején aludtam az emberméretű párnán. Puha volt és egészen belesüppedtem. A számítógépeim az egyik felső fali szekrény belsejében voltak. Azok voltak a legmenőbb és lemodernebb ketyerék az egész városban, de belépéskor nem látszottak, szándékosan. Most odarepültem és elővettem pár kábelt meg egy tabletet.
- Foglalj helyet ahol szeretnél... Vagy ahol tudsz. Megengeded, hogy lefuttassak pár analízist?

Ceti belement az analízisbe, így felröppentem a konyhaszekrényhez, hogy elővegyem belőle a hordozható számítógépem. Kevés holmim volt, amit az én méretemre készítettek, ez volt az egyik. A kis gép könnyű volt, két kézzel simán elbírtam. Egy kábellel tudtam rácsatlakozni vele szinte bármire, és persze volt benne kábel nélküli kapcsolat is, a képernyője pedig holografikus volt, ami a tetején jelent meg, és érzékelte az ujjaimat is, mint egy érintőképernyő. A billentyűzet, ha kellett ugyan ilyen megoldással jött ki belőle. Viszonylag modern technológia volt ez, és természetesen méregdrága, de megkönnyítette az életem.
Megvártam, hogy Ceti kényelemsen elhelyezkedjen a sarokba, majd rácsatlakoztattam a gépem. A holografikus képernyőn rögtön felugrott a Dominium zászlója, és Ceti szériaszáma, mintha valamiféle hülye reklámot néznék, de nem volt nehéz bejutni mögé.
- Mielőtt elkezdjük a komoly cuccokat, pár kérdés. Számítsak önmegsemmisítő protokollra? Meg tudod adni nekem a hozzáférést, vagy be kell hekkeljem magam? Ahh, annyival könnyebb, hogy tudsz válaszolni! - ismét eluralkodott rajtam a lelkesedés. Még sose csináltam hasonlót, a mesterséges intligenciák, amik néha be voltak építve a gépekbe, hogy szimpatikusabbá tegyék a használatukat az embereknek, mások voltak. Hajlamosak voltunk elfelejteni, hogy ők csak programok, de aki értett az ilyesmihez - pééldául én - az inkább látta bennük a technikai csodát és a több ezer munkaórát amibe a fjelezstés került. Ám Ceti más volt. Ő robot volt, méghozzá szabad akarattal, és így nem bánhattam vele sima gépként. Valahogy jobb volt a lelkemnek, ha úgy kezeltem mint... nos... bárki mást.És ha egy ember agyát akarnám analizálni, tuti engedélyt kérnék előtte.
- Egyébként rád keleltt csatlakozzanak a fejlesztéshez, vagy a hálózati adaptered törték fel? Az APRIL2-esek, úgy értem, a fertőzéshez. Nyugi, nem ügynök vagyok, ez olyan szakmai kíváncsiság.
Mostmár legalább beszélhettünk nyíltan arról, hogy tudtam, hogy fertőzött. Nagyon kíváncsi voltam, mit fogok találni a memóriájában. A vírusnak valamilyen futó programnak kellett lennie, ami átrendezi az alapkódot, és felülbírálja a protokollokat, de hogyan? Persze lehet, hogy egészen másképp működött. Ez szigorúan titkos katonai cucc volt, így értelemszerűen nem hozták nyilvánosságra, de még csak kiszivárogni sem szivárgott ki semmi. Hacsak... Nem. Túl veszélyes. Nem tehetem fel a hálóra, amit találok. Vagy mégis? Mit indítana az el? Veszélyes volt... Nagyon evszélyes... De látni akartam. Alig kaptam levegőt az izgatottságtól, a szárnyai remegtek, a szemem csillogott. Várakozva néztem a robotra, válaszokat vártam, az összeset, amit meg tudott osztani.

A gyártási adatok emlegetésére bólintottam. Igazából számomra azok voltak a legkevésbé érdekesek, legalábbis egyelőre. Még sosem volt katonai megbízásom, vagy bármi olyan, ami egyik vagy másik hadsereghez közvetlenül kapcsolódott volna. Ez inkább csak szerencse vagy balszerencse kérdése volt, engem egy melónál mindig csak az érdekelt, hogy az elvégzett munka nagysága arányos-e az érte ajánlott pénzzel és... ennyi. Azt mondják, bennünk pixikben nincs meg az az ősi sztn, hogy mi a jó vagy mi a rossz, de mi inkább úgy szoktunk fogalmazni, hogy a nagyok mindent túl komolyan vesznek. Képesek vért ontani földért, pénzért elvekért, mikor mindenkinek jutna elég, és rövidke életük úgyis tovaszáll. Miért nem használják ki azt a kevéske idejüket arra, hogy jól érezzék magukat, ha mi még a hosszabbal is leginkább azt tesszük? A nagy öregeink szerint nem arról volt szó, hogy nem volt hozzá meg az a bizonyos érzékünk, és még csak nem is az, hogy az amygdalánk vagy melyik része az agyunknak bizonyítottan másképp működik. Csak egyszerűen túl voltunk már ezen.
- A Yomuzai vírust egyébként hidd el, meglepően könnyű kiírtani, egyébként én is írtam már párat és nem a programozás művészetének csúcsa. Amit az Aprilek terjesztenek az viszont... Más. Legalábbis én azt hallottam, hogy kiírthatatlan, ha egy robot egyszer elkapta úgy marad.
A kommunikációs hálózat viszont érdekesnek tűnt. Még nem tudtam, mit fogok kezdeni ezzel az információval, de határozottan olyan volt, amit érdekes volt elraktározni későbbre.
- Mit gondolsz, képes lennék más robotokat is megfertőzni úgy, hogy nem is tudsz róla? Vagy akarnod kell?
Valójában az érdekelt, hogy a víus automata volt-e, vagy hozott-e döntést, hogy valakit fertőzzn, vagy sem, illetve, hogy mennyire adta a kezébe az irányítást a fertőzött egyednek. Bár nem hittem, hogy az utóbbi lenne a helyzet. Ekkor elkezdtek pörgni a holoképernyőn az adatok, és egymás után kapcsoltam ki őket morogva, amikor láttam, hogy midnen csak a standard egészen addig, ameddig nem jöttek a különös karakterek. Ránzétem a fejlécre: az ítélőmodul, ahol a döntéseket hozta meg a mesterséges inteligencia az adatok alapján. Ilyen karaktereket akkor írt ki a képernyőm, amikor a hazsnált programom nem tudta olvasni a formátumot, és az eddig csak a különleges bináris kiterjesztésre volt igaz. Ez nem jelentette persze, hogy ez is az, bár kézenfekvő lenne. Talán csak addig voltam ilyen sokáig csöndben, amikor aludtam a metrón, de az agyam folyamatosan járt. Volt-e másik programom, amivel be tudtam volna olvasni... Biztos voltam benne, hogy nem lett volna elég csak simán lemásolnom az ítélőmodult és utána elemezni, ez trükkös vírus volt, számtalan más helyre is berághatta magát egy-egy sor erejéig maximum elsiklott felette a figyelmem, vagy nem volt direkt interfésze, vagy meghívott más dolgokat... Ezek a programok már messze bonyolultabbak voltak, mint amennyit én néhány perc alatt meg tudtam volna fejteni. Főleg ha a világ legnagyobb elméinek sem sikerült még.
Nagyot sóhajtottam.
- Bárki is írta ezt, az vagy zseni volt, vagy valamilyen eszközzel generálta a kódot. Szerintem az utóbbi. Nézd. - megmtuattam Cetinek a kijelzőt. - Ilyen karakterek akkor vannak, ha nem tudom olvasni a formátumot. Szerintem ez közvetlenül lenyúlhat az alkatrészeidig. AMúgy minden más rendben van, nem sérültek a moduljaid. - a hangomból elismerés sugárzott, ugyanakkor bosszantott is, hogy volt olyan, ami ennyire kifogott rajtam. Végtelenül kíváncsi voltam rá, ugyanakkor a szakértelmen kívül volt mégvalami amit tiszteltem, ez pedig mások szabadsága volt. Jelen esetben Ceti önállósága. 
- Lehet, hogy hetek, vagy hónapok alatt meg tudnám fejteni, és nagyszerű dolog lenne rajta dolgozni de... Ez a te memóriád. A lelked, ha úgy tetszik. Te rendelkezel vele. - mosolyogtam rá a robotra, és kikapcsoltam a képernyőt, majd felröppentem és kerestem egy filctollat az egyik szekrényben.
- Csak ilyenem van. Alkoholos filc, később vehetek festéket, de átmenetileg felírhatom ezzel az emlékeztetődet. Vagy felírhatod magadnak ha tudsz írni. - nyújtottam felé a filcet. És bármennyire fájt utána úgy döntöttem, elengedem, ha menni akar. Nem akartam, hogy elmenjen, szerintem tök jók lettünk volna együtt, de nem volt sem a háziállatom, sem pedig egy használati tárgy. Már így is a legszerencsésebbek között voltam, hogy megengedte, hogy belepillantsak a fejébe.