Lethe

Név: Lethe Algea Arcano

Nem: Nő

Faj: Nemestünde

- Nem a híradósoknál kellene inkább lenned, angyalom? Egy ilyen törékeny kislány csúnyán járhat egy páncélos divízióban, főleg ebben!
Ketten óvatosan hátráltak pár lépést, talpukon csúszva hátra, hogy minél kevesebbet mozogva próbálják elkerülni a figyelmet. Jó, tehát valakik azért ismertek. A nagyszájú tiszthez úgy néz ki még nem jutott el a hírem, de ezen ideje volt változtatni.
- Hagyd inkább, őrmi! Nem éri meg, ez a csaj… - ragadta meg valaki a vállát, ám a férfi lesöpörte magáról. Ugyanúgy jól tudta, mint én, hogy ebből már nincs kihátrálás. Párbajra hívott egy tanktüzért így mindkettőnk becsülete volt a tét.
- Mennyit ígér, őrmester úr? - kérdeztem az asztal túloldaláról sandán pillantva rá, mire a törp kutya vicsorogni kezdett.
- Négy csomag cigaretta és két mérő kávé.
- Kevés. Ha azt akarja, hogy komolyan vegyem, toldja meg három deci likőrrel.
A tiszt tovább vicsorgott, nyakizmai szinte pattanni látszottak, de lassan bólintott. Utáltam a törpéket, kegyetlen férgek voltak mióta a háború kitört, és olyan fanatikusak, amit ritkán látni még a brecíliai hadseregben is. Abban sem voltam biztos, hogy miért tűrik meg őket egyáltalán. Semmi közük nem volt az Istennő kegyelméhez, csak a földet túrták hogy kiimádkozzák belőle a tankokhoz való vasat. Nekitámasztottam a könyökömet az asztal lapjának, tenyeremet egyenesen kitartva, az őrmester pedig ugyanígy tett. Vastagabb karja volt, csak úgy kígyóztak a csontjai köré tekert izmok, de a szkander nem főképp a fizikai erőn múlt.
- Készen áll, Krzeftan őrmester? - pillantottam le a férfira, aki mordult egyet válaszképpen. Az egyik körülöttünk álló katona odalépett az asztal rövidebb oldalához, összefonódott markainkat a sajátjával takarva le aztán hangosan visszaszámolt.
- Három… Kettő… Egy…
- TANKOK! – robbant be egy hang a kocsma ajtaján, Aidos élre vasalt surranójának dobogásától kísérve. A férfi hamvasszőke haja kusza volt és szétzilált, de egyenruhája olyan makulátlan, amit az előírásokban olvashatott valaki, ha arra vetemedett volna. - Itt vannak a törpök! Gdezzanski harckocsiosztag. Lethe! - lépdelt oda lendületesen hozzám, gyakorlatilag észre sem véve az előtte ülő ordós tisztet.
- Aidos, biztos, hogy ezt pont most kell? - néztem rá szúrósan, remélve hogy veszi a jelzést, de társam menthetetlen volt.
- Mit most? Szerinted megkérhetem a törpöket, hogy ne kezdjenek el minket bombázni, mert ti éppen… - Ekkor futott végig az asztal körül kialakult helyzeten, és szemöldöke a homloka közepéig szaladt. - Ti meg mi az eget csináltok?
Sóhajtva elengedtem az őrmester kezét és felálltam az asztal mellől, de nem bírtam ki hogy egy utolsó csípős megjegyzést ne szúrjak oda.
- Csak nem fajtársi segítséget kapott, Krzeftan őrmester? Majd köszönje meg szépen, levélben.
A válaszul kapott morgást már nem is igazán hallottam, ugyanis a kinti sárban cuppogva próbáltam lépést tartani a rohanva futó Aidossal, aki közben lihegve magyarázta a helyzetet.
- Délkeletről jönnek, talán tizenöt percünk van, míg ideérnek. A többiek már készítik fel a Cobolyt, csak a lövészünk hiányzik. - ügyetlenkedve kikerült egy velünk szemben rohanó kopaszt, aki hatalmas zsákját cibálva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, aztán Aidos lassítás nélkül lépett fel a halkan remegő lánctalpakra. „A Coboly”, egy harmadik szériás C67-B típusú nehéz páncélos harckocsi iszonyatos benzines motorja már pöfékelte ki magából a fél Vorkwat levegőjének megrontásához elég gőzt, a tetején lévő nyílás felcsapott fedelén pedig egy langaléta férfi hajolt ki, könyökén támaszkodva pillantva ránk.
- Lám, lám, Aidos tizedes, Arcano tizedes! Hol jártak mikor az ég mindjárt zengeni fog? - vigyorgott, szabályos gyöngysorhoz hasonlító fogai szinte irritálóan tökéletesek voltak. Napbarnított bőre forradásokkal és égett foltokkal volt tele, de arcának szabályos, elegáns vonalától ez sem tudta megfosztani.
- Semmi közöd hozzá, Niernen! Most pedig takarodj le hogy elférjünk melletted, vagy az arcodra lépek! - Aidos nem viccelt, surranója kérlelhetetlenül koppant a tank tornyának szélén, a nemestünde pedig jobbnak látta visszavonulót fújni így cserzett arca visszasüllyedt az odabent uralkodó katlanba. Aidos követte, lépései hosszan kongtak a vaslépcsőkön, én azonban egy utolsó mély lélegzetet vettem mielőtt alászálltam volna a gépzsírtól és olcsó cigitől bűzlő fémóriás gyomrába.
- Visszatért a tékozló leány? - Nira meg sem fordult, miközben térdén szétborítva legalább háromféle lőfegyver és négy kézigránát hevert egy olajos rongyon. Egy, fogalmam sincs honnan szerzett körömkefével tisztogatta épp a büszkeségét, egy VS612-est (ami illegális domíniumi fegyver volt így ötletem nem volt honnan szerezhetett ilyet) miközben nagyokat harapott egy szál szárazkolbászból.
- Vissza, Nira. Azt anyukád hozta uzsonnára? - léptem át a válla fölött, amin Aidos és Niernen is jót röhögött. Nira a hírhedt Keraviel Anure tábornok lánya volt és sokan szerették cukkolni ezzel, noha sosem volt kiváltságosabb nálunk – leszámítva azt, hogy mindenhol voltak kapcsolatai és ott is tudott konyakot szerezni ahol más vodkát se.
- Elég volt a szájalásból. Lethe a csőhöz, Aidos te állj be Nira elé és adogasd a robbanófejeket. - dörmögte túl a Mester hangja a harckocsi zúgását.

Niranak sikerült ülő helyzetben ugrani egyet, alig centikre hibázva el az egyik belógó fémszegélyt, Aidos pedig engedelmesen leguggolt előtte a lövedékek betöltéséhez használt cső kerekded fedeléhez. Niernen kiegyenesedett és felkapaszkodott pár fokot a torony lépcsőjén, egyenesen a kémlelőnyíláshoz és kidugta rajta a vállának támasztott gépkarabély csövét, én meg a parancsnak megfelelően megragadtam a karokat, amik a tornyot forgatták és szabadjára engedték a tank lövegéből a páncélrepesztő, hússzaggató gyehennát.

- Indulhat, kövessétek az oszlopot!
A Mester, avagy Erathen Naori százados, a kis csipet-csapat vezetője kérlelhetetlen és humortalan ember volt, de a leghiggadtabb és legtalpraesettebb tiszt lehetett Vorkwat ezen felén, így senki nem kérdőjelezte meg a parancsait. Ami, tekintve hogy Brecília legengedetlenebb páncélos harckocsi csapatát kapta irányításra, egy igen kiemelkedő teljesítmény volt. A Coboly zökkenve megindult, kirúgva magát a pocsolyából, amivé a több tonna vas és acél változtatta a sáros talajt az éjszaka és magam mögött szinte hallottam a falusiak megkönnyebbült sóhaját. Nagyon előre toltuk néhány nap alatt a frontvonalat Mortesen belül, így kész csoda volt, hogy három napig megtűrtek minket a helyiek és csak mostanra jutott eszükbe ránk hívni a hegyi törphadosztályokat.
- Látod már őket, Niernen?
A tünde megrázta a fejét, de aztán megremegett a kezében a gépkarabély.
- Balra húzd, jó öt fokot! Ne sajnáld tőle, lehet tíz is. - Néma bólintással meghúztam a kallantyúkat, irányba állítva a torony lövegét, Niernen pedig ujjaival felfelé mutatott. - Feljebb, amennyire csak tudod! Aidos, be van már töltve?
A töltőcső zárának nyikorgó szorulása válasz volt, de azért Aidos büszkén ki is jelentette a sikerét.
- Be bizony! Hegyőrség?
- Azok hát, úgyhogy remélem páncéltörőt töltöttél! Lethe, kész?
- Csak a jelre várok. - mosolyodtam el, ahogy az egész tankalakulat is. Nem szerettük a Hegyőrséget, mert az egyetlen szakasz volt Workwaton, ami felvehette a versenyt velünk, a Brecíliai Tűzszél divízióval. Vagyis mindenki égett a vágytól, hogy odapörkölhessen nekik.

Az egyik ork csikorgó széklábakkal pattant fel, a vékony üvegpohár pedig szilánkosra tört az ujjai között.

Lehunytam a szemem. Igazán nem kellett volna felelnem neki, de az előttem sorakozó harmadik pohár tequila borongós, kegyetlen nosztalgiába taszított. Az izomagyú fasz pedig pont rosszkor akart konfliktust kezdeni, mert éppen vevő voltam rá.

- Ha nem értetted, az azért van, mert nem neked mondtam. - feleltem hátra sem fordulva. - Vagy azért, mert a koponyádat kitöltő vákum nem engedi be a hangokat.

A mondatomnak nem sok értelme volt, de a "koponya" és a "nem engedi" épp elég volt, hogy sértésnek vegye, így másodpercekkel később nehéz, vélhetően acélbetétes csizmák tartottak felém. Most kivételesen hátrafordultam.

Ez a gyökér a saját sírját ásta.

Az orknak nem kellett kétszer mondani, vaskos karja a nyakam felé lendült, így belerúgtam a térdinába, hogy időt nyerjek fegyvert rántani. A mozdulat nem állt meg, de a meglepetéstől nem szorított elég gyorsan. A karjának nyomtam a VS-t, aztán egy szívdobbanásnyit vártam, hogy eljuthasson a tudatáig a rettegés. Aztán szétlőttem a csuklóját. Hat.

- Te... eeh... - mindig is sejtettem, hogy az orkok nehezen beszéltek a túl nagy fogaiktól, de csodáltam ennek a kitartó gyűlöletét, hogy az utolsó levegőjét is megpróbálta a pocskondiázásomra fordítani. Utolsó, mert a következő lövés a bal szemén át hatolt be a koponyájába, aztán vastag tarkóján át fúrta ki magát, szinte gyermekien béna vérfröccsenéssel terítve be a mögötte állókat. Öt. A "mögötte állók", egy másik ork meg egy törp ingerülten pattantak fel, sietősen kapva a saját fegyvereik után, miközben a pultos csak "a héten már harmadjára" arccal hasra vágta magát.

- Én? - kérdeztem a puffanva eldőlő hústömegtől, aztán a kocsmát megtöltötte a fegyverek kattogása. A törp már célzás előtt úgy kapaszkodott bele a félautomata gépkarabély ravaszába, mintha az élete múlna rajta - ami voltaképpen igaz is volt, csak nem épp a legmegfelelőbb módon használta. Keményen beletapostam a korhadt padlóba és hátradobtam maga, bepördülve a pultos mögé. Az egyik golyó súrolta a vádlimat, a falon sorakozó egyforma üvegek pedig csörömpölve robbantak apró szilánkokká. A likőrök változatos kakofóniája fröcsögve terített be, a szagot megérezve pedig idegesen rándult meg a szemem alatt egy izom. Hozzáérintettem a tenyerem a talajhoz és lehunytam a szemem. A fegyverek kattogása elhalt, a bárpult megerősített acélját nem tudták szétlyuggatni, így az ork hosszú léptekkel indult el felém, a törp pedig megpróbált megkerülni. A lépések üteméből ítélve az előbbi volt a gyorsabb, így nekinyomtam a hátam a pult belső felületének és visszafolytottam a légzésem.

Úgy tűnt az inzultusok ezer év alatt sem változtak. Először a fegyver csöve jelent meg a fejem fölött - ez az ork már okosabb volt az előzőnél. Felnyúltam, megragadva a lövésektől forró fémet és előre rántottam, az égő fájdalmat próbálva erőnek használni. Az ork reflexesen tüzelt, egy újabb lövés szétmorzsolt egy üveg Hjaszoni rizspálinkát, de balszerencséjére engem nem sikerült eltalálnia. Nekem őt igen, épp az álla alatt. Négy.

A törp hangja kevésbé volt állatias és kötekedő, mint a két haverjának.

Visszatettem az egyik kezem a földre, figyelve a törpe mozgását. Nem adott fel a lehetőséggel, hogy észrevétlenül megkerüljön, a szájalással csak az időt akarta húzni.

A VS tűzgyorsasága nem volt a legjobb, de az évek során pont hozzáillesztettem a fókuszsebességemet. Igaza volt, patthelyzetbe kerültünk, ilyenkor pedig hajlamos voltam feleslegesen kockázatos dolgokat kitalálni. A törpe tovább csoszogott a pult széle felé, az ajtó elé, hogy elállja előlem a menekülési útvonalat.

Elnyomtam magamban egy horkanást, miközben megcéloztam az ajtó egyik fémpántját.

A törpe feltehetőleg válaszolt volna valamit, de nem hagytam neki időt. A VS halk kattanással elsült, a golyó gellert kapott a fémpánton és becsapódott az ajtó egyik félfájába. A gyökér ráharapott a csalira. Vaskos ábai lendületesen megindultak, szinte szökkenve ugrott be a pult mögé, hogy aztán egy újabb halk kattanással golyót kapjon a nyakába, majd rögtön még egyet a szemei közé. A saját fegyvere kifordult az ujjai közül, a vastag bőrkabát szinte felfogta az esését, így a kocsmára kínos csönd telepedett. Ügyesen számolt, de nem eléggé. A legtöbben bepánikoltak, ha elvétettek egy lövést, időt adva egy olyan tűzgyorsaságú fegyvernek, mint az övé volt, hogy apró cafatokká szaggassa a szerencsétlen áldozatot. Én azonban nem hibáztam és kész voltam fogadni a válaszát. Felálltam és leporoltam a nadrágomat, fintorogva a kezemre ragadó likőrkoktéltől. Remek.

- Én nem ajnálom, egy lövésem még maradt. - emeltem hátra a vállam fölött a VS csövét a pultos felé, ahogy hallottam megmoccanni. Voltaképpen nem tudtam, mire készül, a rendőrséget akarja riasztani vagy a saját fegyvere után nyúlni, de jobb volt elejét venni. Kialinnban sosem lehetett tudni, ki küldte a tünde lányát az Istennő keblei közé. Ruganyos léptekkel sétáltam ki, a térdemmel rúgva ki az ajtót, aztán lefordultam az első utcasarkon és egy sikátor szélén nekidőltem a falnak.

Egy drón szállt alá zümmögve, kerek, ezüstszínű és jelöletlen.

- Nem emlékszem, hogy azért küldtük volna ide, hogy ivókban okozzon felfordulást, Arcano tizedes. - remegte a géphang, furcsán vibrálva, hogy semmi felismerhető jelleg ne legyen benne.

A szemem résnyire szűkült, a kezem pedig magától mozdult. A VS utolsó golyója ártalmatlanul pattant le a drón burkolatáról, de a pisztoly füstölgő csöve még sokáig meredt rá.

A drón nem reagált, ugyanolyan látszólagos mozdulatlanságban lebegett a sötét sikátorban, mint eddig.

- Helyes. - felelte a géphang. - Emlékezzen csak. Emlékezzen a napalmra, ami lángra gyújtotta az Istennő erdejeit. Emlékezzen a sikolyokra, amik a társai torkából szakadtak fel. Emlékezzen az ellenségre, aki a földbe taposta Brecíliát. Aztán tegye meg, amit utasítunk.

Egy ideig nem feleltem, csak néztem az ezüst borításban a saját szemem. A lángok is hasonlóak voltak, amik ellepték a tankot. A robbanás, ami engem hátravetett, őket pedig felmorzsolta is ugyanilyen élénksárga volt. Mintha kiválasztott volna.

A drón villogni kezdett, kékes cirrádák futottak rajta végig, aztán végül kialudtak.

Eltettem a pisztolyt, alig egy pillanatra futva csak végig a markolatába karcolt N. A. monogrammon, aztán félszegen biccentettem.