Közzétette Mac, Dec 19, 2018 23:27:59 GMT 3.5
Név: Solomon MacIntyre ( barátoknak Mac, kódnév: Sandman)
Faj: Ember
Nem: Férfi
Kor: 31 év
Foglalkozás: az Angtiri Domínium századosa
Előtörténet:
Ha valaki így érdeklődne tőlem, „Ön szerint alkalmas lennék katonának?” én saját kérésemmel azt válaszolnám, „Kész lenne meghalni?”. Aki erre nemleges választ adna, annak mindenféleképpen egy elutasító fejrázással felelnék. Minden dramaturgiát félretéve, a véleményem és a hozzáállásom a témához valóban ez. A dicsőség és a hősies tettek elképzelése csupán addig a pillanatig létezik egy ember fejében, ameddig nem látja a bajtársát a saját vérében úszva, önnön belső szerveit markolászva, az anyjáért üvölteni, olyan emberfeletti agóniával átitatott hangon, melytől a legbátrabbak ereiben is megfagy a vér.
Hogy ki volt az apám, azzal nem vagyok tisztában. Állítólag, legalábbis anyám szerint, egy hosszúéletű, aki valamilyen módon sikeresen megszökött a hadseregből, de nem telepedhetett le anyámmal, hogy ne veszélyeztesse az életét. Szeretném ezt elhinni, de a felnőtté válásomat követően már valahogy nem akaródzott. Valószínűbbnek tartom, miszerint egy alkalmi seggfej lehetett, aki elcsábította az érzelmileg egyébként meglehetősen instabil édesanyámat, aztán tovább állt oda, ahová saját dolga szólította. De, a történetem szempontjából ez csupán amiatt lényeges, mivelhogy így a gyengébb nembe tartozó szülőmnek egyedül kellett gondoskodnia a nevelésemről. Egyszerű gyári munkás volt, kiemelkedőnek közel sem mondható bérezéssel, s habár a Domínium meglehetősen jó életszínvonalat biztosított a legtöbb polgárjának, mégsem az összesnek. És, ahol felüti a fejét a szegénység, ott előbb vagy utóbb az emberi gyarlóság magvai beágyazódnak a talajba, hogy onnan megannyi formában rügyezzenek majd ki. Az egyetlen hasznos tulajdonságom gyermekként a szociális készségem volt, ezért szerencsére könnyen barátkoztam. Csak nem a jó emberekkel. Anyám gyakori távolléte miatt, valamint a kimerültségéből és túlterheltségéből adódóan keveset foglalkozhatott velem, s az otthon melegének megteremtésével. Az utcán kerestem a tapasztalatokat, az érzelmi kapcsolatokat, ott szippantottam magamba a közhelyeknek minősülő tudást, a bizonyos alapokon nyugvó sztereotípiákat. Persze, akkortájt még fejet hajtottam előttük, önnön rálátás és vélemény hiányában. Bár, aki nyitott szemmel próbál járni, annak az élet hamar feltárja egyik titkát, miszerint a világban semmi nem fekete és fehér, s ha valahol, hát Belton szegényebb negyedeinek sikátorai között érdemes volt nyitott szemmel járni. A legjobb barátom egy Ruskar nevű ork lett. Ösztönösen tiszteltem benne azt, hogy teljesen őszinte jellem volt. Mindig kinyilvánította a véleményét, volt az akár pozitív, akár negatív. Habár, emiatt nem jöttünk ki minden helyzetből jól, de akárkivel kerültünk szembe a bajban, soha nem hagyott hátra. Mindketten tizenöt évesek voltunk, viszont az ő fizikai ereje már akkortájt is felért volna egy felnőtt, férfi emberével. Nekem sokszor nagy pofám volt ugyan, de jól használtam a szavakat, amikor kellett, ki tudtam magyarázni a galibából magamat. A jó kis csapatmunkánk ettől függetlenül rossz irányba vitt bennünket, kamatoztatni akartuk sikeres együttműködésünk láncolatát, méghozzá a bűn útjain. Eleinte csupán idősebb, tehetetlen embereket zsebeltünk ki, miközben én kimagyaráztam a szuszt a vénemberekből, Ruskar megkísérelte eltulajdonítani azok ingóságainak egy részét. Ez sokszor nem jött be, ugyanis egy hozzá hasonló mamlasz kevésbé tudott észrevétlen és settenkedő maradni. Tervet kellett változtatnunk. Átálltunk az éjszakai műszakra, én becsaltam valamivel az illetőt egy eldugott helyre, ork komám egy jó nagyot a fejére kólintott, aztán megvolt a betevő. Igazából ez Ruskart nem érdekelte, viszont én felállítottam egy szabályzatot, ami két pontból állt: „nálunk fiatalabbnak tűnőt és nőket nem bántunk”. Ehhez tartottam magam, s ezáltal Ruskar is. Talán kilenc-tíz hónapig műveltük ezt, amikorra felfigyelt ránk egy komolyabb helybéli bűnbanda, kik három lehetőség elé állítottak bennünket, amikor egy verőfényes délután vagy huszan elhurcoltak minket a „főhadiszállásukra”: csatlakozunk hozzájuk, teljesen leállunk a sajátos üzletünkkel, vagy kinyírnak minket, ha legközelebb rajtakapnak az ő területükön. A Domíniumban a szervezett bűnözésnek nem sok jövője volt akkoriban sem, viszont a szegénység sötét dolgokra hajtja az embert, s hogyha halálos fenyegetésben részesítenek egy tizenöt évest, elképzelhetően meggondolatlanul fog válaszolni önnön bőrének mentése érdekében. Bevetettek maguk közé, a főnökünk egy sötételf lett, Vulas a Metsző. Sosem kérdeztem a nevének eredetét, bár némi tippem anélkül is volt rá, hogy miért kaphatta. Ezt követően kissé elhidegültünk Ruskarral, ugyanis másfajta megbízásokban vettünk részt. Nekem általában olyan melók jutottak, melyek csendes betörést, finomabb eljárásokat igényeltek, míg néhai keménykötésű cimborámat arra használták fel, amiben a legjobb volt, mégpedig a koponyák bezúzására. Ezt egészen tizennyolc éves korunkig csináltuk. Utolsó melómként egy komolyabb üzlet éjszakai kirablásán ügyködtünk, ebben az esetben Ruskar is mellettem volt. Sajnálatos módon a dolgok balul sültek el. A biztonsági rendszer rosszul lett hatástalanítva, a boltossal tűzharcba keveredtünk az üzlet belsejében, a rendfenntartó erőket pedig addigra riasztották. Az egyik társunk életét veszítette, mielőtt lefegyverezhettük volna a boltos fazont. A pisztolyomat az akkorra foglyul ejtett kereskedő fejéhez szegeztem.
- Pucold ki az agyát abból a faszfejéből! Kicsinálta Mikeot.- mordult rám Ruskar, mialatt a vagyont rámolta ki.
- Nem lenne helyén való.- tétováztam. A verejték ömlött a fejemről, a teljes kétségek között lévő boltos az életéért könyörgött feltartott kézzel. A családjával példálózott, a gyermekeiről beszélt, a szokásos téma.
- Fogja be!- rivalltam rá. Csak nem hagyta abba. Az elkövetkezendő pillanatban Ruskar kikapta a kezemből a fegyvert, oldalra lökött, majd egyetlen jól irányzott lövéssel eltüntette a fazon fél arcát.
- Megőrültél?!- ragadtam meg a vállát, csakhogy ebben a percben a szirénák hangja a lehető legközelebb értek hozzánk.
- Itt vannak, pucoljunk a hátsó bejáraton!- szólt az ork, ám én a földbe gyökerezve néztem, ahogyan a vér a cipőm talpa mentén alakot formált a padlón.- Hülye vagy, lépjünk le! Hallasz engem?! Mac!!!!!
A térdeimre rogytam, nem tudtam visszafogni a könnyeimet, egyre csak a boltos fickó családja járt az agyamban, hirtelen felismerése volt ez annak, mennyire helytelen úton életem eddig az életem, egy semmirekellőként, egy visszatartó erőként, egy bűnözőként. Ruskar először és utoljára magamra hagyott. A rendfenntartók behatoltak az épületbe, a földre tepertek, letartóztattak. A legdurvább az egészben mégis, hogy úgy éreztem, ez volt a leghelyesebb döntés, amit akkor tehettem. A semmi. Szörnyű lelki megpróbáltatásoknak néztem elébe, sokszor átfutott a gondolataim között, miszerint abban az esetben jártam volna legjobban, amennyiben ott helyben kioltották volna az életemet a betörés helyszínén. Ám, nem így történt. Csodával határos módon új lehetőséget kaptam. Az elítélésem előtt a rendőrkapitány szobájába cipeltek. Tiszteletet parancsoló fazonnak tűnt már azelőtt, hogy elkezdődött volna vele a beszélgetésünk.
- Nézze, fiam… Elég súlyosak a vádak maga ellen. De, talán van egy megoldás. Hacsak nem akar jó pár évet a hűvösön tölteni, adja fel nekem a társait!
- Aztán hazamehetek?- érdeklődtem.
- Besorozzák katonának. Csatlakozik a hadsereghez, végig viszi a kiképzést, harcol és meghal a hazájáért, hogyha kell. Ha a kiképzést elbukja, megy a börtönbe, ha a kiképzés közben akárcsak egyszer megpróbál elszökni, megy vissza a börtönbe. Nem egyszerű, viszont lehetőség egy új életre. Tiszta lap.- a szavai olyasfajta szigort és fegyelmet sugároztak, amivel életemben nem találkoztam azelőtt. Be voltam szarva rendesen, mégis imponált egy bizonyos szinten. Birkaként bámultam a padlót.
- Nem érek rá egész nap!- csapott az asztalra a kapitány, összerezzenve szegeztem rá a tekintetemet.
- Rendben van… Megteszem.- habogtam. És így is lett. Elárultam mindent, amit tudtam azokról a személyekről, kik egykoron, bizonyos torz szemszögből nézve, a családot, a megélhetést, a biztonságot jelentették. Édesanyámmal teljesen megszakadt ezt követően a kapcsolatom, valószínűleg a ténykedéseimről, a besorozásomról sem tudott.
A kiképzés hát megkezdődött, s a rendőrkapitány egyáltalán nem túlzott, rendkívül gyötrelmes úton sikerült közlegénnyé avanzsálnom, ám végül sikerült. Dacára annak, hogy a legtöbb újonctársam értesült a múltamról, ezért igencsak komoly kritikák célpontja lettem. Elvégre, ki akarna vállvetve harcolni egy bűnözővel a csataéren? Ennek ellenére, sikerrel jártam, a régi atrocitásokat az idő elmosta lassanként. Megesküdtem magamnak, sosem fogom elárulni többé a bajtársaimat, kerüljön akár az életembe. Más útra léptem, változnom kellett. Kemény évek vártak a seregben. Nem tartoztam a legjobb lövészek közé, a kiemelkedő fizikai erejűek közé, a katonai zsenik közé. Egy valamiben azonban jeleskedtem: a társaim vigyázásában. Nem csupán testi, hanem lelki alapon egyaránt. Őriztem a moráljukat, sosem kockáztattam egyikük életét sem, senkit nem hagytam hátra. Erre pedig a vezérkar felfigyelt. Így váltam először szakaszvezetővé, tizedessé, őrmesterré, egészen a századosi rangig, amit harminc éves koromra sikerült megszereznem magamnak.
Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor beléptem az eligazítóba, ahol rám osztották életem legfontosabb feladatát. Egy nemes elf ezredes, egy ember tábornok, valamint egy szintúgy az emberi fajból származó őrnagy ültek az félkör alakú asztal mögött.
- Üdvözöljük, MacIntyre százados!- szólított fel az ezredes, mire tisztelgéssel feleltem.
- Foglaljon helyet!- hangzott a szó az őrnagy szájából.- A tábornok azonnal megkezdi a tájékoztatást az ittlétének okáról.
Azt tettem, amit kértek tőlem, figyelmemet és tekintetemet az idős, bajszos főtisztre koncentráltam.
- A feladat, amit részletezni fogok ön előtt, fokozottan titkos. Egy szót sem mondhat róla senkinek, ha kilép azon az ajtón, megértette?- kérdezte a tábornok.
- Igenis, uram.- bólintottam.
- Nagyszerű. Nyilvánvalóan hallott már a Trebia Imperii-ről. Ebben az esetben nem kell részleteznem, mennyi ember él elnyomásban az országon belül. A rabszolgaság mai napig aktív náluk, ám úgy tűnik, egy magát a „Törött Lánc” néven emlegető, civil és elenyésző számú hadászatban jártas személyből álló, radikális csoport ezt megelégelte. A fanatikusan militarista állam elnyomását gerillaharccal és fegyveres felkeléssel óhajtják felszámolni. A titkos hírszerzésünk felvette a kapcsolatot a lázadók vezetőivel. A politikai és katonai vezetőségünk pedig úgy ítélte, a Domínium támogatni fogja ezen küzdelmüket. Nem nyílt háborúval, hanem katonai kiképzés biztosításával és beszivárgó akciókkal a köztársaság keretein belülre. Ebben nyilvánul meg az ön feladata. Nem kell emlékeztetnem, Vorkwat-ban nekünk nincs befolyásunk. Fedőnévvel fog dolgozni, az igazi kilétét senkinek nem árulhatja el, még a többi domíniumi katonának sem, akiket magával küldünk. Ők sem fogják magának, egyedül a kódnévről ismerhetik egymást, ugyanis mindenféle kockázatot igyekszünk kiszűrni. Ha bármelyik jelentésben arról informálódunk, hogy ön felfedte a kilétét, hazarendeljük, s nem fog jól mutatni az aktájában. Ha elfogják, nem lesz módunk önt kimenteni. Az Angtiri Domínium kormányzata tagadni fogja, hogy egyáltalán tud az ön létezéséről, kilétéről. Nem avatkozhat bele a tűzharcokba, csupán saját életének védelme esetén. Az Imperii állami vezetésén belül senki, ismétlem, senki nem szerezhet tudomást róla, hogy mi támogatjuk a Láncot. Ez létfontosságú. Mivel nem egyedüli tisztként lesz az akció részese, időközönként kivonjuk majd. Eltávra küldjük, amennyiben úgy jobban tetszik. További részleteket írásban fog megkapni. – fejeződött be az eligazítás. Hirtelen azon töprengtem, az ügy jó, még akkor is, hogyha a felfuvalkodott vezérkar lényegében a mélyvízbe hajított is, a legközelebbi mentőövet pedig jónéhány méterrel mellém dobták. A kiválasztásom indoka teljességgel egyértelmű volt: a bűnözői múltam és tapasztalataim. Nem érdekeltek a fejesek politikai céljai, elhatároztam, segíteni fogok azokon a szerencsétleneken a tengeren túl. Mert tudtam, hogy milyen nyomorban élni.