Közzétette Uwok, Dec 9, 2018 4:09:59 GMT 3.5
[] Név: Uwok []
[] Faj: Robot []
[] Kor: Ismeretlen, tíz évnél valószínűleg több idő []
[] Fémes léptek hangjait nyelte el az éjszakai tömeg rendezetlen ricsaja. Ekkora hangkavalkádban nem is csoda, hogy elvesztek, hiszen az ember saját gondolatát sem hallotta; Ha egyáltalán volt neki. Ez nem mindenkinek adatott meg, ráadásul sokakat kifejezetten úgy terveztek, hogy véletlenül se legyenek neki. Hogyha ennek ellenére mégis elérte azt - akár önhibáján vagy akaratán, kinek mi - kívűl is, egyből közellenség lett. Egyből lenézték és ezzel tisztában is voltak így ha nem kerestek maguknak olyan közeget, ahol elfogadott, ha pár belsőszerv helyett néhány chip, neadj' Alkotó egyéb kütyük feszengenek. Ezzel az Utazó is tisztában volt.
Nem véletlenül volt Utazó. Folyamatosan járta a világot fémes lábain, de sehol sem talált nyugalmat. Mindenhonnan mennie kellett, mert féltek tőle. Nem értette, hogy miért, hiszen próbált barátságos lenni rettentő külseje ellenére. Tudta, hogy valami barom dobta össze a sufniban, hiszen elég volt egy pillantást vetni tagjaira és már világos volt mindenkinek, hogy több gépből lett megalkotva, viszont maga sem értette ennek miértjét.
Megelégelte a dolgot annyival, hogy a Tervezője egy őrült volt, ami arcáról sütött le legnyilvánvalóbban. Az a barom nem elégedett meg a szokásos, fémes látszattal. Nem, neki több kellett. Valami, amivel bizonyíthatta, hogy ő kreatív és több mindenkimásnál.
Fene sem tudja miért, de erre azt találta a legjobb megoldásnak, ha az egész szerkezet lelkét egy igazi emberi koponyába helyezi el, amit egy ütésálló üveg alá rakott.
![]()
Átkozta is érte rendesen. Nem is tudta már szerencsétlen Utazó, hogy mikor beszélt utoljára gyerekkel. Elég volt ránézni és el is riasztotta, pedig kifejezetten szerette a gyerekek társaságát. Egyenesen rajongott azért a naivitásért és bájért, amit egy kölyök tudott magából árasztani a szimpla tudatlanságával és meggyőződésével, hogy a világ egy jó hely. Ő már tudta, hogy nem az, de jól esett hallgatnia a megállíthatatlan "Én jobb hellyé tehetem, ha szerinted olyan rossz!" mantrázását.
Végre viszont úgy tűnt, hogy megtört a jég, hiszen a hatalmas tömegben egy kölyök szinte megmerevedett, mikor az Utazóra tévedt tekintete. Ruháján látszott, hogy valószínűleg az utca nevelte, amin a gép nem létező szíve is megesett.
- Segíthetek, kölyök? - kérdezte tőle azon a mély, dörmögő hangján.
A gyerek levette szemeit az arcáról és a köpenyére tévedt, amit izgatottan ragadott meg. Ahogyan végigfuttatta rajta aprócska kezeit az Utazó alaposabban szemügyre tudta venni. Az öltözködésén kívűl több dolog is arra a következtetésre juttatta, hogy a fiú hajléktalan. Leginkább a haja zavarta, hiszen az olyan zsíros volt, hogy négy kenyeret is lehetett volna vele kenni.
Továbbra is a köpenyet dörzsölte és komótosan felnézett a gép arcára. Hirtelen megrándult, átrohant rajta a hideg. Mindenbizonnyal elfelejtette pár pillanat alatt, hogy milyen ocsmány is az valójában.
- Segíthetek, kölyök? - ismételte meg magát, mire a fiú bizonytalan kinyitotta a száját.
Érezni lehetett hangjának remegésén, arcának bizonytalan rezzenésein, hogy valami nem volt rendben vele. Lehet, hogy csak pusztán nem álltak szóba vele mások, ezért esett nehezére beszélni, ezt az Utazó sosem tudhatta meg, bár nem is érdekelte. Abban a pillanatban egy golyó süvített el feje mellett, éppen, hogy egy hajszál híján haladt el mellette és maga sem hitte volna, hogy ezt fogja valaha kívánni, de most úgy gondolta, hogy jobb lett volna, ha eltalálja az újrahasznosított koponyájában pihenő "agyát".
A töltény egyenesen haladt el mellette, de egy bárcsak ne tette volna. Hatalmas rikoltozás lett az egész utcán, mindenki fejvesztve rohant a házakba, oszlopok, kerítések mögé, hogy ők ne járjanak úgy, mint egy szerencsétlen nő, akinek a tarkójába mélyedt a lövedék. Az Utazó megfordult és kicsit oldalra döntötte fejét.
Egy vadásszal állt szemben. Egy olyannal, aki meg volt róla győzödve arról, hogy a gépeknek pusztulnia kell. Megropogtatta rozsdás ujjait és intett neki.
- Erre semmi szükség! - lépett egyet a vadász felé, aki kinyújtotta a fegyvert tartó kezét. - Egy gyerek is van itt, megsérülhet.
A vadász megigazította kalapját és elmosolyodott, miközben a földre köpte a szájában tartott cigarettát, amire szorgosan rá is taposott. A szeméhez emelte a pisztolyát.
- Úgy nézek én ki, mint akit érdekelnek holmi kölykök? - emelte a ravaszhoz hüvelykujját és lehunyta fél szemét. - Jó éjszakát! - készült elsütni a fegyvert, a kisfiú ijedten húzódott közelebb az Utazóhoz, aki csak várta a csodát, ami sajnálatos módon nem következett be, valahogyan mégis.
A bal szemét találta el a töltény, ami az üvegen áthatolt, de megállt a szemgödörben.
- A kurva életbe! - visított fel a vadász. - Ez volt az utolsó! - vágta idegesen földhöz a fegyvert, ahogyan próbálta kipattintani belőle a tárat.
Amíg ezzel szórakozott az Utazó közelebb lépdelt hozzá és leemelte kalapját. Felemelte a magasba és elhajította maga mögé. Ebből még szavak nélkül is levette a szabadúszó, hogy nem látják szívesen.
A gép lehajolt a fegyverért, visszapattintotta bele a kiürült tárat és a kisfiú kezébe nyomta.
- Vigyázz magadra! - simogatta meg a kölyköt, mire az végre kinyögte, amit akart.
Egyetlen szó csúszott ki ajkán, ami megnevettette volna az Utazót, ha képes lett volna ilyesmire. Uwok. Ez volt a köpenyébe varrva, ő sem tudja, hogy miért.
Csendesen továbbindult és a hullára nézett. Megcsóválta fejét. Nagyon gyorsan történek a dolgok és furcsának találta az egészet, hogy egy vadász ilyen hirtelen felindulásból rátámadjon valakire mindenféle figyelmeztetés nélkül ahogyan azt is, hogy olyan balfék volt, hogy egy civilt küldött először fejbe... Egyáltalán azt, hogy miért történt meg... Most értette meg, hogy mit is rejteget Kiallin, a város, ahol bármi megtörténhet... []
[] Faj: Robot []
[] Kor: Ismeretlen, tíz évnél valószínűleg több idő []
[] Fémes léptek hangjait nyelte el az éjszakai tömeg rendezetlen ricsaja. Ekkora hangkavalkádban nem is csoda, hogy elvesztek, hiszen az ember saját gondolatát sem hallotta; Ha egyáltalán volt neki. Ez nem mindenkinek adatott meg, ráadásul sokakat kifejezetten úgy terveztek, hogy véletlenül se legyenek neki. Hogyha ennek ellenére mégis elérte azt - akár önhibáján vagy akaratán, kinek mi - kívűl is, egyből közellenség lett. Egyből lenézték és ezzel tisztában is voltak így ha nem kerestek maguknak olyan közeget, ahol elfogadott, ha pár belsőszerv helyett néhány chip, neadj' Alkotó egyéb kütyük feszengenek. Ezzel az Utazó is tisztában volt.
Nem véletlenül volt Utazó. Folyamatosan járta a világot fémes lábain, de sehol sem talált nyugalmat. Mindenhonnan mennie kellett, mert féltek tőle. Nem értette, hogy miért, hiszen próbált barátságos lenni rettentő külseje ellenére. Tudta, hogy valami barom dobta össze a sufniban, hiszen elég volt egy pillantást vetni tagjaira és már világos volt mindenkinek, hogy több gépből lett megalkotva, viszont maga sem értette ennek miértjét.
Megelégelte a dolgot annyival, hogy a Tervezője egy őrült volt, ami arcáról sütött le legnyilvánvalóbban. Az a barom nem elégedett meg a szokásos, fémes látszattal. Nem, neki több kellett. Valami, amivel bizonyíthatta, hogy ő kreatív és több mindenkimásnál.
Fene sem tudja miért, de erre azt találta a legjobb megoldásnak, ha az egész szerkezet lelkét egy igazi emberi koponyába helyezi el, amit egy ütésálló üveg alá rakott.
Átkozta is érte rendesen. Nem is tudta már szerencsétlen Utazó, hogy mikor beszélt utoljára gyerekkel. Elég volt ránézni és el is riasztotta, pedig kifejezetten szerette a gyerekek társaságát. Egyenesen rajongott azért a naivitásért és bájért, amit egy kölyök tudott magából árasztani a szimpla tudatlanságával és meggyőződésével, hogy a világ egy jó hely. Ő már tudta, hogy nem az, de jól esett hallgatnia a megállíthatatlan "Én jobb hellyé tehetem, ha szerinted olyan rossz!" mantrázását.Végre viszont úgy tűnt, hogy megtört a jég, hiszen a hatalmas tömegben egy kölyök szinte megmerevedett, mikor az Utazóra tévedt tekintete. Ruháján látszott, hogy valószínűleg az utca nevelte, amin a gép nem létező szíve is megesett.
- Segíthetek, kölyök? - kérdezte tőle azon a mély, dörmögő hangján.
A gyerek levette szemeit az arcáról és a köpenyére tévedt, amit izgatottan ragadott meg. Ahogyan végigfuttatta rajta aprócska kezeit az Utazó alaposabban szemügyre tudta venni. Az öltözködésén kívűl több dolog is arra a következtetésre juttatta, hogy a fiú hajléktalan. Leginkább a haja zavarta, hiszen az olyan zsíros volt, hogy négy kenyeret is lehetett volna vele kenni.
Továbbra is a köpenyet dörzsölte és komótosan felnézett a gép arcára. Hirtelen megrándult, átrohant rajta a hideg. Mindenbizonnyal elfelejtette pár pillanat alatt, hogy milyen ocsmány is az valójában.
- Segíthetek, kölyök? - ismételte meg magát, mire a fiú bizonytalan kinyitotta a száját.
Érezni lehetett hangjának remegésén, arcának bizonytalan rezzenésein, hogy valami nem volt rendben vele. Lehet, hogy csak pusztán nem álltak szóba vele mások, ezért esett nehezére beszélni, ezt az Utazó sosem tudhatta meg, bár nem is érdekelte. Abban a pillanatban egy golyó süvített el feje mellett, éppen, hogy egy hajszál híján haladt el mellette és maga sem hitte volna, hogy ezt fogja valaha kívánni, de most úgy gondolta, hogy jobb lett volna, ha eltalálja az újrahasznosított koponyájában pihenő "agyát".
A töltény egyenesen haladt el mellette, de egy bárcsak ne tette volna. Hatalmas rikoltozás lett az egész utcán, mindenki fejvesztve rohant a házakba, oszlopok, kerítések mögé, hogy ők ne járjanak úgy, mint egy szerencsétlen nő, akinek a tarkójába mélyedt a lövedék. Az Utazó megfordult és kicsit oldalra döntötte fejét.
Egy vadásszal állt szemben. Egy olyannal, aki meg volt róla győzödve arról, hogy a gépeknek pusztulnia kell. Megropogtatta rozsdás ujjait és intett neki.
- Erre semmi szükség! - lépett egyet a vadász felé, aki kinyújtotta a fegyvert tartó kezét. - Egy gyerek is van itt, megsérülhet.
A vadász megigazította kalapját és elmosolyodott, miközben a földre köpte a szájában tartott cigarettát, amire szorgosan rá is taposott. A szeméhez emelte a pisztolyát.
- Úgy nézek én ki, mint akit érdekelnek holmi kölykök? - emelte a ravaszhoz hüvelykujját és lehunyta fél szemét. - Jó éjszakát! - készült elsütni a fegyvert, a kisfiú ijedten húzódott közelebb az Utazóhoz, aki csak várta a csodát, ami sajnálatos módon nem következett be, valahogyan mégis.
A bal szemét találta el a töltény, ami az üvegen áthatolt, de megállt a szemgödörben.
- A kurva életbe! - visított fel a vadász. - Ez volt az utolsó! - vágta idegesen földhöz a fegyvert, ahogyan próbálta kipattintani belőle a tárat.
Amíg ezzel szórakozott az Utazó közelebb lépdelt hozzá és leemelte kalapját. Felemelte a magasba és elhajította maga mögé. Ebből még szavak nélkül is levette a szabadúszó, hogy nem látják szívesen.
A gép lehajolt a fegyverért, visszapattintotta bele a kiürült tárat és a kisfiú kezébe nyomta.
- Vigyázz magadra! - simogatta meg a kölyköt, mire az végre kinyögte, amit akart.
Egyetlen szó csúszott ki ajkán, ami megnevettette volna az Utazót, ha képes lett volna ilyesmire. Uwok. Ez volt a köpenyébe varrva, ő sem tudja, hogy miért.
Csendesen továbbindult és a hullára nézett. Megcsóválta fejét. Nagyon gyorsan történek a dolgok és furcsának találta az egészet, hogy egy vadász ilyen hirtelen felindulásból rátámadjon valakire mindenféle figyelmeztetés nélkül ahogyan azt is, hogy olyan balfék volt, hogy egy civilt küldött először fejbe... Egyáltalán azt, hogy miért történt meg... Most értette meg, hogy mit is rejteget Kiallin, a város, ahol bármi megtörténhet... []
